SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Kép a képben

Művész és közönség öt évszázad grafikáján Burgkmairtól Picassóig

2005. december 1. - 2006. január 1.

2005. december 1 – 2006. március 27.

A cím hallatán a festőállvány előtt dolgozó művész juthat eszünkbe. A művészportrék és műterem ábrázolások mellett azonban számos, kevésbé ismert téma is e műcsoporthoz kapcsolódik.

A kiállításon először azokat a grafikákat mutatjuk be, amelyek a művészettel kapcsolatos antik anekdotákat örökítik meg, elsősorban idősebb Plinius Természetrajza (Naturalis historia) alapján. Itt olvashatjuk azt a legendát is, amely szerint a rajzolás feltalálása egy korinthoszi fazekas lányának köszönhető, aki körberajzolta kedvesének árnyképét. Az ókor neves művészei közül Nagy Sándor kegyeltjének, Apellésznek az életrajza bővelkedik leginkább ábrázolásra méltó jelenetekben. Az öntudatos festő nemcsak a susztert, de magát Nagy Sándort is hallgatásra intette művészeti kérdésekben. Ez utóbbi történetnek az egyik legismertebb megfogalmazása Salvator Rosa (1615–1673) nálunk is kiállított rézkarcán látható. Népszerű téma volt Nagy Sándor nagylelkűsége is, vagyis annak az epizódnak az ábrázolása, amikor az uralkodó átengedi kedvesét Apellésznek, aki festés közben beleszeretett szépséges modelljébe.

Az antikvitás a művészeket Merkúr gyermekeinek, Minervát pedig a művészetek patrónusának tartotta. Számos metszeten láthatjuk Minervát, amint megvédi a gyakran allegorikus formában megjelenített Művészetet rá leselkedő ellenségeitől, köztük a Tudatlanságtól és az Irigységtől. Ide tartozik a Festészet allegorikus nőalakként történő ábrázolása, amelynek megértését a kezében tartott festőszerszámok, esetleg egy rajz, vagy gyakorta a festőállvány segítik. A 16–18. századi festészet-allegóriákkal a művészek bonyolult elméleti kérdéseket is kifejezésre tudtak juttatni.

A keresztény kultúrában Szent Lukács vált a festők védőszentjévé. A legenda szerint az első Madonna-ikont maga Lukács festette, akinek egy látomásában megjelent az Istenanya. Szent Lukácsot legtöbbször festőállvány előtt, műtermi környezetben örökítették meg, és a jelenetet szívesen gazdagították realista, zsánerszerű elemekkel.

Különösen érdekesek a művészet mesterségének elsajátítását bemutató grafikák, amelyek közül Baccio Bandinelli (1488–1560) firenzei Akadémiájának 1550 körüli ábrázolása a legkorábbi. A kiállított metszeteknek köszönhetően nyomon követhetjük a művészeti oktatás változását az első reneszánsz akadémiáktól a 18. századi bécsi és londoni Akadémiákig, ahol az antik szobrok másolása mellett már az élő modell utáni rajzolás került az előtérbe.

Rendkívül változatosak a művészportrék. Legismertebbek azok az önarcképek, amelyeken a művész magát ábrázolja munka közben, vagy felmutatja egy már elkészült, fontos alkotását. A foglalkozásra, a mesterségbeli tudásra utaló kép az egymásról készített portréknak is szinte elmaradhatatlan kelléke. A műterem, a festők szűkebb környezete, tulajdonosának társadalmi státusától függően sokféle lehet: a szegényes padlásszobától az elegánsan berendezett, vendégek fogadására is alkalmas tágas teremig. A műterem ábrázolások gyakori kísérői a családtagok, a barátok, sőt nemritkán maguk a megrendelők is.

A kiállítás a műteremből kikerülő kép sorsával, a kép és a befogadó viszonyával is foglalkozik. A képek utcai árusításának szokását 17. századi itáliai rajzokon és metszeteken, így Pietro Faccini (1562–1602) és Agostino Mitelli (1609–1660) művein figyelhetjük meg. Antoine Watteau (1684–1721) egyik leghíresebb festménye, a Gersaint műkereskedő boltja nyomán készült metszet a 18. századi műgyűjtés világába enged bepillantást. A rendszeressé váló nyilvános kiállításokat a londoni Royal Academy-t bemutató két metszet illusztrálja. A Szépművészeti Múzeum történetének szempontjából különösen fontos Háry Gyula (1864–1946) akvarell sorozata, amely az Esterházy Képtár festményeinek elrendezését mutatja a Tudományos Akadémia Képtárában.

A képek szemlélőit bemutató csoportban a lelkes amatőrök, műbarátok mellett komoly tudósok is feltűnnek, így a Dürer rajzot tanulmányozó Joseph Meder, az Albertina egykori igazgatója Ferdinand Schmutzer 1917-es metszetén.

A művészek gyakran láttatták ironikusan önmagukat. A művész, mint a természet majma ikonográfiai típus Jean-Siméon Chardin (1699–1779) és Watteau nyomán készült metszetekkel szerepel a kiállításon. A felsorolt témák többsége, a festő és modellje, a meg nem értett művész, a csodálkozó tárlatlátogató a karikatúráknak is gyakori szereplői, melyek közül Honoré Daumier (1808–1879) litográfiái a legkiválóbbak.

A vitrinekben a témához kapcsolódó, metszetekkel illusztrált könyvek láthatók, köztük Joachim von Sandrart (1606–1688) híres, Nürnbergben 1675-ben megjelent Teutsche Academieje. A metszetek és rajzok mellett néhány múzeumi festmény is kiállításra került.

A tárlatot gazdagon illusztrált katalógus kíséri.
A kiállítás kurátora: Gonda Zsuzsa