1800 utáni gyűjtemény - 2009. október 16. - 2010. január 17.
A nemzetközi monokróm festészet négy jeles alkotójának egy-egy festményét mutatja be a Szépművészeti Múzeum kabinet-kiállítása. A múzeum 19. és 20. századi Gyűjteménye által szervezett kiállítás-sorozat legújabb tárlatán Günther Umberg, Phil Sims, Marcia Hafif és Joseph Marioni Vass László Gyűjteményből válogatott festményeivel találkozhat a közönség.
Vass László gyűjtői tevékenysége a hetvenes évek közepén indult, az idős festő barát Barcsay Jenő biztatására. Kezdetben a hazai absztrakt művészet mestereit, Barcsay mellett Korniss Dezső, Gyarmati Tihamér és Tóth Menyhért műveit gyűjtötte. Majd Adolf Luther és François Morellet műveivel megkezdődött a külföldi anyag gyűjtése is.
A gyűjtemény első bemutatkozása 1996-ban volt az Ernst Múzeumban. A veszprémi Modern Képtárban történő, 2003-as elhelyezése idején, a kollekció a hazai és nemzetközi konstruktív–geometrikus művészet legnagyobb és legsokoldalúbb műegyüttesévé vált Magyarországon.
kilencvenes évek közepétől gyűjtői érdeklődésének súlypontja a nemzetközi anyagra tevődött át. Az elmúlt tíz év szerzeményei (többek közt Josef Albers, Robert Mangold, Max Bill, Bridget Riley, Peter Haley, Jesús Rafael Soto művei), az európai és amerikai op art és kinetikus művészet, a konkrét művészet és a minimal art körébe sorolhatók. A veszprémi Vass László Gyűjtemény olyan nemzetközi példákkal állítható párhuzamba, mint amilyen a Mouans-Sartoux-i Espace de l’art concret, vagy a waldenbuchi Museum Ritter.
Vass László 2005-ben kezdte el a nemzetközi monokróm művek gyűjtését, mely mostanra Közép-Kelet-Európában is egyedülálló kollekcióvá nőtte ki magát. A jelen kiállításon bemutatásra kerülő négy művész a nyolcvanas évektől induló radikális festészet legjelentősebb képviselője, egyben az irányzat teoretikusa.
Részlet Ilona Keserü Ilona megnyitóbeszédéből:
“Mivel engem leginkább a szín-, és az anyaghasználat jelenségei és módozatai érdekelnek, feljegyeztem néhány, a kiállított képek közelében szerzett benyomásomat.
Phil Sims, és Marcia Hafif művének festői alakítása rokon egymással. Monokróm felületeik a képekhez közeledve irizálni kezdenek, a felszín mindkét esetben – az egymáshoz nagyon közelálló valőrök váltakozó megmutatkozása, megmutatása által – vibráló, a szem számára mozgó, élő érzetet keltő látványt nyújt. Mindkét felület intenzitását a két árnyalat szüntelen dinamikus váltakozása, a kétféle kék, illetve a kétféle bíborszín szelíd küzdelme tartja fenn, és biztosítja, hogy a látvány minden néző számára egy kicsit másmilyen legyen, attól függően, hogy szemének a különbségeket érzékelő képessége mennyire fejlett.
Günter Umberg négyzete a vastagra hizlalt koromfeketében egészen mélykék vibrációkat éreztet. A képfelület mágikus mélységű, az alkalmazott anyagok azt eredményezik, hogy nem lehet pontosan érzékelni, hol van a kép a térben. Ha sokáig nézed, egyszer csak űrnek látod, ami magába szív. Joseph Marioni külön is megmutatja a színrétegeket a vászon szélén, a függőlegesen lefolyt több finom, vékony, és a legsűrűbb felső, meghatározó rétegekig: egy áttetsző és egy testesebben alakított, lecsurgatott sűrű levélzöld egymást fedő, vagy egymáson átderengő árnyalatát. Az a különös ebben a festményben, hogy bár a masszív zöld szín festékanyagként is uralja, mégis minden mélyebben húzódó színréteg befolyásolja a zöld minőségét. Bizonyos látni vélt színjelenségeket az ember szeme, a látás fiziológiai rendszerének működése hív elő. Ha kicsit figyelem a bíbor képet, és utána ránézek a kékre, Sims képének közepén türkizkék négyzetként megjelenik Marcia Hafif képének komplementer foltja.
Ha a négy festményt váltakozva nézzük, pár másodpercig egyiket, aztán a másikat: a négy kép zöldebb, mélyfeketébb, bíborabb és kékebb lesz számunkra, mint amilyen egymástól távol, külön-külön nézve lenne. Ezeknek a fizikai, optikai jelenségeknek a megtapasztalásához edzeni kell a szemünket. Talán újra el kell jönnünk a festményekhez, hogy jobban megismerjük őket.
Örülök, hogy velük tölthettem egy kis időt.”