SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Fehér & Fekete

Kiállítás a Vasarely Múzeumban

2007. május 17. - október 14.

Kiállító művészek

Hans Arp - Bak Imre - Etienne Beöthy - Eduardo Chillida - Czeizel Balázs - Ulrich Erben - Gál András - Gayor Tbor - Filkó, Laky, Zavasky - Haász István - Halász Károly - Hetey Katalin - Simon Hantaí - Lucien Hervé - Jovánovics György - Julije Knifer - Imre Kocsis - Konok Tamás - Kovács Attila - Lantos Ferenc - Josef Lischinger - Peter Lowe - Anna Mark - Mengyán András - Rune Mields - Manfred Mohr - Vera Molnár - Marcello Morandini - Francois Morellet - Ben Muthofer - Nádler István - Aurelie Nemours - Yves Popet - Axel Rohlfs - Sigurd Rompza - Saxon-Szász János – Michael Seuphor - Türk Péter - Victor Vasarely - Ryszard Winiarski

A kiállítás szervezője: Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület

Különböző fekete–fehér ellentétpárok

A feketével és a fehérrel való foglalatoskodás lehetőségei végtelenek, de nem határtalanok. Ez az, ami józan ésszel is belátható – a színek például már a határokon kívül esnek –, a többi a művészet, a tudomány vagy a filozófia területére tartozik. „Fekete–fehér, igen–nem", „pozitív–negatív" – ilyen közhelyes döntések határozzák meg életünk lefolyását, de minden más, ami a két pólus között található, az adja meg a tartalmát. A művészeti alkotások, melyek ezen a kiállításon láthatók, vagy e két szélsőség között helyezkednek el valahol, vagy tudatosan vizsgálják a kettő viszonyát. Tussal húzok egy vonalat egy fehér papíron, de tudom, hogy milliárdnyi más vonalat nem húzok meg ugyanakkor; elkészítek egy fekete–fehér fényképet, de kevéssé tudom befolyásolni a képet alkotó számtalan sötétebb vagy világosabb pontot, mely a „koromfeketétől" a „hófehérig" terjedő skála valamelyik fokán elhelyezkedik. Ez a két példa vezet be talán a legérzékletesebben a művészet világába: a vonal mindenfajta rajznak, grafikának, (sziluettként, „árnyképként" vagy „körvonalként") minden alaknak, formának az alapeleme; a fénykép pedig jelképe lehet annak, ahogy a fény (és ellentéte, az árnyék) kialakítja a formákat és a tömegeket, a fekete és a fehér kontrasztja pedig lehetővé teszi számunkra, hogy a szemünk segítségével érzékeljük őket.

Egy másik optikai–elméleti közhely szerint sem a fekete, sem a fehér nem szín, hanem az egyik a színek és a fény teljes hiánya (a végletesen fekete felület elnyeli a fényt), a másik a spektrum színeinek összege, vagyis maga a fény. A valóságban és a művészi gyakorlatban viszont sem tökéletesen fekete, sem tökéletesen fehér nem létezik, legfeljebb különböző minőségű festékek és azok különböző keverékei vagy kombinációi, továbbá számtalan lehetséges néző, akinek a szeme, pszichológiai működése, érzelmei és gondolkodása különbözőképpen fogja fel a látványt, az adott műalkotást.

A 20. századi művészetben nem ritka a fekete vagy a fehér „tiszta" megjelenítése mint a művészet egyik vagy másik „nullpontja". Közismert Kazimir Malevics Fehér alapon fekete négyzete vagy Ad Reinhard és Pierre Soulages „fekete a feketében" festészete, az egyik pedáns, geometrikus és spekulatív, a másik expresszív, gesztuális és informel – ez utóbbi utat követi a legutóbbi időkig Nádler István is, akinek széles ecsetvonásain megcsillan a fény. A másik oldalon, a fehér tartományában ismét csak Malevics az etalon (Fehér alapon fehér négyzet), amikor nem elégszik meg az üres vászon szűzies tisztaságával, hanem ráfest fehérrel a fehérre, hogy az „éterit" „kozmikussá" fokozza. Ennek az elgondolásnak a folytatása az 1970-es években három, szlovák művész, Stano Filko, Miloš Laky  és Ján Zavarský Fehér tere, melyben a különböző fehérre festett felületek, anyagminőségek és tárgyak az anyag és az anyagtalanság skáláján mozognak. Jellegzetesen festészeti probléma, hogy a monokróm irányzatok felől nézve a homogén fekete vagy fehér festékkel befestett vászon csak egy-egy lehetőség a számtalan színkeverék és színárnyalat közül. Ugyanakkor a monokrómia az „akrómmal" (achrom, a „színtelen", vagyis az anyagában fehéres-szürkés faktúra vagy tárgy Piero Manzoni és mások munkásságában) szembeállítva a festészet materiális felfogását annak konceptuális továbbvitelével szembesíti.

A szisztematikusan vagy szigorú vizuális logikával vagy éppen geometrikus formákkal dolgozó művészek a fekete és a fehér kontrasztját vizsgálják. A vizsgálat lehetőségei kiterjedhetnek a fehér alapon fekete (vagy fordított) jelalkotásra – akár egy egész artikulált „vizuális nyelv" létrehozása érdekében, vagy az egységként felfogott felület (és tér) tagolásának és kitöltésének stratégiáját követve, négyzethálók, mátrixok, rácsok, raszterek kialakítására. Ebben az értelemben fekete–fehér jelalkotó és nyelvteremtő művészek Étienne Béothy, Hans Arp vagy a „nyomteremtő" Halász Károly és Simon Hantaï, míg rácsokban és hálókban dolgozik François Morellet, Ryszard Winiarski, Victor Vasarely vagy Konok Tamás. A két típus természetesen nem jelenthet merev különválasztást, mert például Julije Knifer, Véra Molnar vagy Gáyor Tibor motívumai vagy sorozatai folyamatosságot és változást mutatnak, miközben egy mögöttük feszülő virtuális négyzethálót tételezünk fel. A két princípium egymásrautaltságának költői megfogalmazása Rune Mields jel-festményeinek címadása is: Az univerzum koordinátái I–III.

A Maurer Dóra és Prosek Zoltán által „szigorú szubjektivitással" válogatott kiállítási anyag jelentős része még a számítógépes gondolkodástól függetlenül keletkezett. De lehetetlen nem észrevennünk, hogy az itt megfigyelhető ellentétpárok érvényességét a digitalizáció foglalja majd össze magasabb formában. Nemcsak úgy, hogy a számítógépes képalkotás egy új dualizmus megtanulására kényszerít bennünket, s ez analóg–digitális ellentétpárja, hanem úgy is, hogy a képernyőkön, számítógépes printeken vagy 3D-animációkban a pixelek szintjén rendkívül finoman és szofisztikáltan keveredik az „üres és a teli", a „sötét és a világos", a „van és a nincs" számtalan minősége.

A néhány évtizeddel régebbi művészetre éppúgy érvényes, mint a kortárs helyzetre, hogy a művészek többsége nem spekulál, hanem ösztönösen alkalmazza a fekete jeleket a fehér felületen (vagy fordítva), vagy más esetekben a színeket a térben, alapelemeket a bonyolultabb struktúrák összefüggésében. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb, hogy a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület – melynek ez immár a negyedik kiállítása – válogatásaival didaktikus missziót teljesít. Egy olyan korban, amikor sokkal nagyobb az érdeklődés bizonyos társadalmi problémák, kulturális érvényesülés vagy az erőteljes hatáskeltés iránt, rá tud mutatni a műhelymunka, a vizuális hatásmechanizmusok és a művészeti kutatás jelentőségére.

Beke László