En

Gyilkosság a múzeumban

30 perc
5 állomás
Gyilkosság a múzeumban

Az útvonaltippet Bognár Viktória, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette.

A születés és a halál az emberi élet elválaszthatatlan velejárói, így nem meglepő, hogy a művészetben is mindig kitüntetett figyelmet kaptak. Az emberi élet kioltását már a Tízparancsolat is kifejezetten tiltotta és napjainkban is az egyik legszigorúbban elítélt bűntett.  Ennek ellenére vagy talán éppen ezért az erőszakos halál és a gyilkosság nagyon gyakran jelenik meg a műalkotásokon. Ez az útvonal öt példán keresztül szemlélteti a változatos motivációkat, elkövetési módokat és azok morális megítélését. Az általam kiválasztott öt festmény közül egy mitológiai, egy történelmi, három pedig bibliai történetet ábrázol. Mindhárom szövegkorpusz számos a mai néző számára indokolatlan erőszakos cselekményt tartalmaz: a séta során találkozni fogunk testvérgyilkossággal, öngyilkossággal és hősnők cselekedeteivel is.

Állomások

  • Ozirisz szobra, Kr.e. 7-6.század
  • Id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével, 1530
  • Sodoma (Giovanni Antonio Bazzi): Lukrécia halála, 1530-1535
  • Artemisia Gentileschi: Jáhel és Sisera, 1620
  • Johann Liss: Judit Holofernész sátrában, 1624-1625 körül

Ozirisz szobra, Kr.e. 7-6.század

Ozirisz szobra, Kr.e. 7-6.század

Ez a bronz fogadalmi szobrocska Oziriszt, Egyiptom egyik első fáraóját, a túlvilág és a holtak istenét ábrázolja. Az Ozirisz-mítosz Plutarkhosz-féle változata szerint Széth, Ozirisz testvére egy díszes ládát készített és kihirdette, hogy annak adja ajándékba, aki pontosan belefér. Mikor Ozirisz belefeküdt, Széth rázárta a ládát és a Nílusba hajította. A holttestet, Ozirisz hitvese, Ízisz találta meg. Széth azonban nem elégedett meg a gyilkossággal, elrabolta és feldarabolta a testvére holttestét és szétszórta Egyiptom földjén. Ízisz felkutatta a testrészeket, de hitvese nemiszervét nem találta meg, mivel azt felfalta egy hal. Ízisz a varázserejét felhasználva madár képében az újra összeállított test fölé emelkedett, életet lehelt belé és közösült vele. Így fogant meg gyermekük, Hórusz, aki később bosszút állt nagybátyján a gyilkosságért. Bár Ozirisz visszatért az életbe, nem maradt az emberek között, hanem az alvilágba költözött, hogy ott a holtak istenévé váljon.

Id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével, 1530

Id. Lucas Cranach: Salome Keresztelő Szent János fejével, 1530

Az újtestamentumi történet szerint, Keresztelő Szent János és Heródes Antipász király eredetileg barátok voltak. A király mégis börtönbe vetette Jánost, amikor az megrótta őt azért, mert feleségét eltaszította és együtt él testvérének özvegyével, Heródiással. A király megelégedett a bebörtönzéssel, Heródiás azonban a szent halálát akarta. Az uralkodó születésnapi lakomáján Heródiás lánya, Salome táncával bűvölte el a királyt és annak vendégeit. Jutalmul Heródes felajánlotta, hogy bármit kérhet tőle, ő teljesíteni fogja. Heródiás rávette tanácstalan lányát, hogy jutalomként Keresztelő János fejét kérje. A király vonakodott ugyan, de nyilvános ígéretét nem szeghette meg, így utasította a hóhért, aki lefejezte Keresztelő Szent Jánost.

Salomét meg sem nevezi a Biblia, a történet ábrázolásain mégis ő vált főszereplővé. Számos művészt ihletett meg a téma, de mind másként formálta meg Salomét. A lány a történet szerint nem aktív elkövető, a köztudatban mégis úgy él, mint egy gonosz nő, aki Keresztelő Szent János halálát kívánta és csáberejével el is érte célját. A 16. században egyre gyakrabban  jelenik meg a Weibermachtnak, vagyis a „nők hatalmának” szentelt ábrázolásokon, a gyengének tekintett nők férfiak feletti győzelme ennek a korszaknak volt a jellegzetesen új témája.

Sodoma (Giovanni Antonio Bazzi): Lukrécia halála, 1530-1535

Sodoma (Giovanni Antonio Bazzi): Lukrécia halála, 1530-1535

Az öngyilkosság minden korszakban megosztó, sokféle morális kérdést felvető  probléma volt. Ezen a festményen az antik római történelem egyik legendás nőalakját, Lukréciát látjuk, ahogy a férje és az apja szeme láttára tőrt döf a mellkasába. Az utolsó római király uralkodása idején, a király fia megerőszakolta egy köztiszteletben álló arisztokrata erényes feleségét, Lukréciát. A nő másnap mindent bevallott, majd a családja becsületén ejtett csorba okozta bűntudattól vezérelve tőrt rántott és véget vetett az életének.

A tragédia megrázta és a zsarnok uralkodó ellen hangolta Róma lakosságát. Egyes források szerint Lukrécia halála közvetlen oka volt a király elűzésének, és a köztársaság megalapításának. A gyilkosság morális bűne a király fiát terheli, még akkor is, ha nem tekinthetjük aktív elkövetőnek. Lukrécia bűncselekmény áldozataként erkölcsi példaképpé magasztosult, tette a bátorság és állhatatosság jelképe lett.

A festmény sötét háttere, a ruhák erőteljes zöld és piros színei kiemelik Lukrécia testének sápadtságát. A kifejezetten erotikus test, így nem az asszony erényességére, hanem annak szépségére és kívánatosságára irányítja a figyelmet, ami végső soron a tragikus tett elkövetéséhez vezetett.

Artemisia Gentileschi: Jáhel és Sisera, 1620

Artemisia Gentileschi: Jáhel és Sisera, 1620

Ez a történet egy jóslattal kezdődött, Debora prófétaasszony jövendőlése szerint „az Úr egy asszonynak adja kezébe Siserát.” Sisera Kánaán királyának hadvezére volt, aki elveszítette a háborút a király ellen fellázadt zsidó nép seregével szemben. Menekülése közben Jáhel sátrába botlott, ahol a nő szívélyesen fogadta, menedéket ígért neki. Azonban amikor Sisera elaludt, egy sátorcöveket vert a koponyájába. A szöveg még arra is kitér, hogy a cövek keresztül haladt a férfi koponyáján, ezzel a földhöz szögezve őt.

Bár a Biblia morálisan nem minősíti a nő tettét, csupán, mint a jóslat beteljesülését meséli el, a zsidó törvények elítélik a vendégjog megsértését. Ennek ellenére a köztudatban Jáhel úgy él, mint a Biblia férfiölő hősnője.

Gentileschi festményén a békésen alvó Siserát csendesen kivégző Jáhel arcán teljes nyugalom látszik. Egyetlen gesztus sem árulkodik arról, hogy a néző valójában egy brutális gyilkosság szemtanúja. A drámai természetesség, már-már köznapinak tünteti fel a gyilkosságot, nem elítélendő bűnnek.

Johann Liss: Judit Holofernész sátrában, 1624-1625 körül

Johann Liss: Judit Holofernész sátrában, 1624-1625 körül

Ezen a festményen egy újabb bibliai lefejezésnek lehetünk szemtanúi. Judit, a betuliai zsidó özvegyasszony a városát ostromló hadúr, Holofernész bizalmába férkőzött. Szépségével elcsábította a férfit és elhitette vele, hogy elárulja városát, így Holofernész szabad bejárást biztosított neki táborába. Egy este, mikor a férfi megrészegült, Judit levágta a fejét megmentve ezzel a városát az ostromlóktól.

A történet szinte minden pillanatát megjelenítették már a vacsorától egészen Judit visszatéréséig a városába. Ezen a festményen épp a lefejezés utáni pillanatot láthatjuk. Előtérben a megcsonkított hadvezér torzója zuhan a néző felé, Judit pedig diadalittasan fordul vissza, hogy ránk pillantson. Sétánk során Judit már a harmadik nő, aki bájaival, furfanggal győzedelmeskedett egy férfi felett. Újabb példáját láthatjuk a már említett „nők hatalma” témának. A levágott férfifejjel ábrázolt győzelmes nőalak a kontextusból kiragadva éppúgy lehet Salome, mint Judit, ezért gyakorta össze is tévesztik őket.

 

Az előbbi gyilkosságok motivációikat tekintve igen sokszínűek. A testvérgyilkosság esetében a fő motiváció egyértelműen a féltékenység volt. Judit, mint aktív elkövető jelenik meg, aki megvédi városát. Salome és Jáhel azonban mindketten csak passzív szereplők. Salome anyja parancsát hajtja végre, míg Jáhel a próféta jövendölését teljesíti be. Lukrécia motivációja családjának védelme, azonban esete egyedi, még az itt felsorakoztatott művek között is. Egyszerre tettes és áldozat, utóbbi kétszeresen. A bemutatott művek közül egyedül Ozirisz ábrázolása nem reflektál a mítosz szereplőjének tragikus sorsára.

 

A festők gyakorta sugallnak erkölcsi ítéletet műveikkel. Kezüket azonban nem köti meg a történet általános morális megítélése. Olykor talán ők maguk változtatnak rajta. Kérdéseket vetnek fel, más összefüggésbe helyezik a történetet, sugalmaznak és megbotránkoztatnak, de a legfontosabb, hogy ezáltal, akár több száz évvel haláluk után is képesek elgondolkoztatni és állásfoglalásra késztetni minket, akik a műveiket szemléljük.