En

Az álszakálltól a hipszter szakállig

90 perc
11 állomás
Az álszakálltól a hipszter szakállig

A belvárosban sétálva vagy egy romkocsma kertjében nézelődve több szakállal találkozunk, mint csupasz állal. Ez most a trend a férfiak körében, de egyes divatbloggerek szerint leáldozóban van a szakáll-viselet és újra a frissen borotvált arc lesz a gyakoribb. Mit tudunk a szakállról? Milyen jelentéseket hordoz? Mire utalhat viselőjével kapcsolatban? Divat vagy inkább hagyomány? Giovanni Scaliger, 16. századi humanista szerint a szakáll „a férfi legszebb és legszentebb része”. Valóban így van? Nézzük!

 

A Múzeum Shopban a szakáll témához kapcsolódó termékeket vásárolhatnak az igazán elkötelezettek, többek között szakállolajat.

Állomások

  • Férfifej
  • Hermarchos portéja
  • Ismeretlen görög filozófus képmása (ún. Pittakos)
  • Euripidés portréja
  • Giovanni Santi: Fájdalmas Krisztus
  • Andrea del Verrocchiónak tulajdonítva: Vir Dolorum/Fájdalmas Krisztus
  • Giovanni Battista Cima da Conegliano műhelye: A vezeklő Szent Jeromos a pusztában
  • Jacopo Bassanonak tulajdonítva: Bíboros képmása (Pietro Bembo?)
  • Tiziano Vecellio: Marcantonio Trevisan dózse képmása
  • Giovanni Battista Moroni: Jacopo Foscarini (?) képmása
  • Paolo Veronese: Férfiképmás

Férfifej

Férfifej

Mivel az egyiptomi férfiak arcszőrzete elég gyér, a rituális jelentéssel bíró álszakáll viselése a fáraók előjoga volt. De mint ilyet, isteni származásuk jeleként a női uralkodóknak is viselniük kellett…
A fiatal férfit ábrázoló portré az egyiptomi gyűjtemény egyik ékessége. Aprólékosan megmintázott, lépcsősen aláhulló kettős parókát visel; magas méltóságára utal az állán látható álszakáll, amely mögül a hajdani szobrászmester nem távolította el a gégetájéknak támaszkodó csapot. Az arc a kor tradicionális ábrázolási szabályainak megfelelően idealizált, kortalan. Nem kerülünk közelebb a férfi személyiségéhez, vonásai semmilyen érzelmet nem árulnak el. Mindezek miatt olyan titokzatos, megfoghatatlan szépségű portré. A fej egykor ülő vagy térdeplő szoborhoz tartozhatott, a hátpillérre a szobor tulajdonosának címeit és nevét véshették, ebből már csupán néhány jel maradt meg a hieroglif feliratból.
A sémi népeknél, asszíroknál, babiloniaknál vallási előírás volt a szakáll viselése. Mezopotámiában az arcszőrzet hossza a társadalmi hovatartozást is jelezte: a tekintélyesebbek hosszabb, a köznép rövidebb szakállról volt felismerhető. A rabszolgáknak szégyenszemre csupasz állal kellett élniük.
Az asszír férfiak csigákba szedték szakállukat, a zsidók pedig a Bibliában leírtak szerint növesztették arcszőrzetüket. Napjainkban is ehhez az utasításhoz tartják magukat az ortodox zsidó vallásúak, de a rasztafarik is.

Hermarchos portéja

Hermarchos portéja

Az ókori görögök és rómaiak is növesztettek szakállt. Nagy gondot fordítottak megjelenésükre, a haj, a szakáll és a bajusz ápolása hozzátartozott az ókori férfiak mindennapjaihoz. Az idősebb korosztály, a filozófusok, gondolkodók a fennmaradt portrék tanúsága szerint általában szakállasok voltak. A portrét egy herculaneumi bronz alkotás felirata alapján azonosították, innen tudjuk, hogy Hermarchost, Epikuros tanítványát ábrázolja. Epikuros halála után ő vezette mestere athéni iskoláját, írásaiban Platón és Arisztotelész tanaival szállt vitába.

Ismeretlen görög filozófus képmása (ún. Pittakos)

Ismeretlen görög filozófus képmása (ún. Pittakos)

A hét görög bölcs számos leírásban megtalálható, ám csak négy állandó tagja van (összesen 21 név számolható össze a különböző forrásokból), köztük Pittakos. A portré talán őt ábrázolja, bajusszal, szakállal, mint a filozófusokat, bölcseket általában. A hét bölcsre egyaránt jellemző volt a lakonikus beszédstílus, íme néhány gyöngyszem Pittakostól: „A fél több, mint az egész”, „A föld biztos, a tenger bizonytalan”, „Nehéz jónak lenni”.

Euripidés portréja

Euripidés portréja

A görög portré római kori másolata a tragédiaköltőt ábrázolja; bizonyos feltevések szerint az eredeti Lysippos alkotása lehetett. Mindenesetre a művész kvalitásaira vall, hogy nem pusztán idealizált portrét alkotott, hanem próbálta modelljének egyéni vonásait megragadni. Euripidés a római korban is népszerű volt, ezért készült számos másolat a görög eredetiről. A híres drámaíró a gondolkodókhoz hasonlóan kissé zilált hajfürtöket és szakállat visel. Ám a hellenizmus térhódításával elterjedt a borotválkozás, a sima arcbőr is. Nagy Sándor sem viselt már szakállt – sőt katonáitól is elvárta, hogy csata előtt megborotválkozzanak, nehogy az ellenség belekapaszkodhasson szakállukba. Követői fontosnak tartották ezt a szokását is átvenni, így terjedt el a hellén világban a kisfiús, sima arcbőr. A hellén hódítástól függetlenül maradt meg Egyiptomban  a sima, borotvált bőr, míg Perzsiában a korábbi hagyományokhoz hűen továbbra is a göndör, ápolt arcszőrzet maradt az általános viselet.
A római császárok, előkelőségek az elsők, akiket sima arccal ábrázoltak domborműveken, szobrokon.
Ám a divat folyton változik; így volt ez már a Kr.u. 1-2. században is, csakúgy, mint napjainkban. Hadrianus császár ismét divatba hozta a szakállat, amely aztán hosszú évszázadokig meghatározó maradt az európai kontinensen. Ezen a ponton a szakáll latin megfelelőjének (barba) eredetéről is essen szó: a kelta barb szóra vezethető vissza, amelynek jelentése férfi, és kapcsolatba hozható a barbár kifejezéssel is.

Giovanni Santi: Fájdalmas Krisztus

Giovanni Santi: Fájdalmas Krisztus

Angolszász területeken a kereszténység térhódításáig szakállat viseltek a férfiak, majd az egyházi személyekre vonatkozó szabályok a világi életbe is beszivárogtak. Az angol hercegek 1066-ig bajuszt hordtak, amikor is I. Vilmos törvénykezésének köszönhetően le kellett vágni, hogy illeszkedjenek az akkori divat normáihoz.
A kontinensen a szakáll évszázados divatjába a 12. században III. Sándor pápa nyisszantott bele, aki a papság részére előírta a borotválkozást. Persze mindig voltak és vannak, akik szerint a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket, így akadtak olyanok, akik ellenszegültek, és nem borotválkoztak. Ezt a fajta kívülállást látjuk majd a 20. század második felében: a szakáll viselése az ellenállók, a lázadók sajátja lett (hippik, hipszterek).
A legismertebb szakállas férfi kétségkívül Jézus, aki haj- és szakállviseletével nem csak kortársai között talált követőkre, hanem évszázadokon keresztül, egészen napjainkig.
Raffaello apja a Fájdalmas Krisztust (Vir Dolorum) jeleníti meg, vagyis egyszerre élő és holt mivoltában, a megtestesült oltáriszentségként. A festmény célja nem csak a hívek elmélkedésre való buzdítása volt, hanem a művész virtuozitását is hivatott hirdetni! A Krisztus mellére festett légy a halál és a bűn szimbólumaként jelenik meg, ugyanakkor Santi illúziókeltésre is használja; németalföldi eredetű motívum, amely a valóságos legyeket távol tartását szolgáló mágikus talizmán. De essen szó a szakálláról is, amely hajához hasonlóan, középen el van választva és oldalra van fésülve. Talán a kor divatját követte, mindenesetre megszólalásig hasonlít a festményünk mellett álló Fájdalmas Krisztus szobor frizurájához és szakállához.

 

Andrea del Verrocchiónak tulajdonítva: Vir Dolorum/Fájdalmas Krisztus

Andrea del Verrocchiónak tulajdonítva: Vir Dolorum/Fájdalmas Krisztus

A kánonjog a 13. századtól kezdve tiltotta a szakállviselést, ennek ellenére a pápák 1527-1700 között mégis hordtak szakállat. VII. Kelemen pápa Róma csúfos kifosztása után a gyász jeléül növesztett szakállat, az ő utódai pedig valamilyen különös oknál fogva folytatták ezt a szokást egészen XII. Ince pápáig.
A papság azon részénél, akik a szakáll mellett tették le voksukat, valószínűleg követendő példa lehetett Jézus is, akit az ún. Jó Pásztor ábrázolások kivételével mindig szakállal ábrázolnak.
Santi Vir Doloruma elevenedik meg ebben a terrakotta szoborban, ám míg a festőnél Krisztus arca nyugalmat, egyfajta elfogadást közvetít felénk, a szobrász keze által az Ember fájdalma válik szinte tapinthatóvá.

Giovanni Battista Cima da Conegliano műhelye: A vezeklő Szent Jeromos a pusztában

Giovanni Battista Cima da Conegliano műhelye: A vezeklő Szent Jeromos a pusztában

Szent Jeromos valószínűleg aszketikus életmódja következtében viselt ilyen hosszú – vagy ehhez hasonló – szakállt. Egy aszkéta csoporthoz csatlakozva remeteként töltött öt évet a khalkiszi sivatagban, Aleppo közelében. Itt nem a tiszta, sima arc volt a legfontosabb, hanem a tiszta lélek. De nem csak aszkéta volt, hanem Biblia-fordító, felszentelt pap és bíboros is, erre utalnak a sziklán elhelyezett könyvek. A festményen szinte nem is Jeromos a főszereplő, hanem az őt körülvevő táj, így ezt a művet a hamarosan önállósuló tájképfestészet egy korai alkotásának tekinthetjük. A különböző tájképi elemek – hegyek, pusztaság, folyó, tenger, szántóföld, falu, vár, állatok – „gyűjteménye” az isteni teremtés dicsőségét hirdetik.

Jacopo Bassanonak tulajdonítva: Bíboros képmása (Pietro Bembo?)

Jacopo Bassanonak tulajdonítva: Bíboros képmása (Pietro Bembo?)

A festmény Róma kifosztása után készült, akkor, amikor az egyházi személyek – főleg a magasabb rangúak – már nem ragaszkodtak a csupasz, borotvált archoz. A portrét korábban Szent Jeromos ábrázolásnak tekintették, ezt sugallja az aszketikus, magába forduló tekintet és a piros köpeny. Ám a sajátos egyéni vonások azt feltételezik, hogy konkrét személyről, talán Pietro Bembo bíborosról készült a portré. Talán a bíboros példaképnek tekintette a szintén bíborosi rangot is viselő Jeromost, és szakálla természetessége egyfajta tisztelgés a szent előtt.
Még a 16. században is heves viták zajlottak a papi szakállviselet szabályozása körül. A világi Európában szinte évszázadonként változott a divat ezen a téren.

Tiziano Vecellio: Marcantonio Trevisan dózse képmása

Tiziano Vecellio: Marcantonio Trevisan dózse képmása

Velence elöljárói, a dózsék is előszeretettel viseltek szakállat. A közepesen hosszú, ápolt, formára nyírt fazon volt a jellemző a korabeli portrék tanúsága szerint.
Tiziano érzékletes, virtuóz festésmódja szinte tapinthatóvá teszi nem csak a fényes brokátköpenyt, hanem a modell őszbe csavarodó szakállát is. A portré érdekessége, hogy a csupán egy évig hivatalban lévő dózséról készült festmény egy tűzvészben elégett és maga Tiziano készítette róla az újabb másolatot vagy változatot.
Itália-szerte számos férfiú döntött a szakáll mellett: hadvezérek, városi, elöljárók, egyházi személyek. A Múzeum reneszánsz portréi között a férfiak többsége viseli a férfiasság eme jelképét.

Giovanni Battista Moroni: Jacopo Foscarini (?) képmása

Giovanni Battista Moroni: Jacopo Foscarini (?) képmása

Moroni a 16. századi Itália egyik legjelentősebb arcképfestője volt. A hagyomány szerint Tiziano is hozzá küldte azokat a megrendelőket, akiknek megfestésére már nem tudott vállalkozni. A felirat tanúsága szerint a portré Jacopo Contarini padovai podestát (a város elöljárója) ábrázolja, 1575-ből. Ám abban az időben Padovának nem volt ilyen nevű kormányzója, ebben az esztendőben Jacopo Foscarini töltötte be ezt a tisztséget.

Paolo Veronese: Férfiképmás

Paolo Veronese: Férfiképmás

A hiúzprémmel szegélyezett pompás köpenybe burkolózott ifjú portréja nem csak a korszak fényűző divatját hivatott visszaadni, hanem Veronese virtuóz festésmódját is. Az apró részletek, a fényes kesztyű, a rövidre nyírt haj és szakáll, mind hiteles képet ad az utókornak a kor divatjáról. Hiszen a nyílt tekintetű, bizalmat sugárzó ifjú előkelő származású és minden bizonnyal adott megjelenésére: követte a módit.
VIII. Henrik angol király (1509-1547) – aki maga is szakállt viselt – 1535-ben úgy döntött, hogy az arcszőrzetet növesztő férfiak fizetni kötelesek – természetesen az egyén társadalmi rétegétől függően – és bevezette a szakálladót. A szakáll megléte ugyanis társadalmi szimbólumnak számított akkoriban. Halála után az adónem néhány évre feledésbe merült, ám I. Erzsébet idején a törvényalkotók újra bevezették a szakálladót, ezúttal szigorúbb keretek között: mindenkinek fizetnie kellett (akár nemes, akár jobbágy), aki orcájának két hét elteltével sem mutatta meg a borotvát. Rendeletek ide vagy oda, a szakáll viselés divatja újra és újra tért hódít Európában. Talán köszönhető ez annak, hogy az évtizedek/évszázadok során mindvégig a férfiasság, a férfiúi magabiztosság egyik jele maradt – egyéb, korábban már említett jelentésrétegei mellett. A fazonok folyton változtak/változnak, csak a borbélyok fantáziája szab határt, de van egy típus, amely a 16. század óta nem megy ki a divatból és ennek népszerűsége és elterjedése egy holland festőművésznek köszönhető! Anthonis van Dyck számos férfiportréján az urak rövid, hegyes szakállat viselnek, ez a fazon volt akkoriban a legdivatosabb, maga a festő is ezt részesítette előnyben. A portrék nyomán ezt a stílust a mai napig van dyke/van dyck stílusnak nevezik.