Angolszász területeken a kereszténység térhódításáig szakállat viseltek a férfiak, majd az egyházi személyekre vonatkozó szabályok a világi életbe is beszivárogtak. Az angol hercegek 1066-ig bajuszt hordtak, amikor is I. Vilmos törvénykezésének köszönhetően le kellett vágni, hogy illeszkedjenek az akkori divat normáihoz.
A kontinensen a szakáll évszázados divatjába a 12. században III. Sándor pápa nyisszantott bele, aki a papság részére előírta a borotválkozást. Persze mindig voltak és vannak, akik szerint a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket, így akadtak olyanok, akik ellenszegültek, és nem borotválkoztak. Ezt a fajta kívülállást látjuk majd a 20. század második felében: a szakáll viselése az ellenállók, a lázadók sajátja lett (hippik, hipszterek).
A legismertebb szakállas férfi kétségkívül Jézus, aki haj- és szakállviseletével nem csak kortársai között talált követőkre, hanem évszázadokon keresztül, egészen napjainkig.
Raffaello apja a Fájdalmas Krisztust (Vir Dolorum) jeleníti meg, vagyis egyszerre élő és holt mivoltában, a megtestesült oltáriszentségként. A festmény célja nem csak a hívek elmélkedésre való buzdítása volt, hanem a művész virtuozitását is hivatott hirdetni! A Krisztus mellére festett légy a halál és a bűn szimbólumaként jelenik meg, ugyanakkor Santi illúziókeltésre is használja; németalföldi eredetű motívum, amely a valóságos legyeket távol tartását szolgáló mágikus talizmán. De essen szó a szakálláról is, amely hajához hasonlóan, középen el van választva és oldalra van fésülve. Talán a kor divatját követte, mindenesetre megszólalásig hasonlít a festményünk mellett álló Fájdalmas Krisztus szobor frizurájához és szakállához.