Ezt az útvonaltippet Koncsik Laura, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2023-ban.
Aphroditéról mindannyian hallottunk már, először talán még kis korunkban, a görög mitológiával való első találkozásunkkor. Tudjuk, hogy ő a szerelem és szépség megtestesítője, az arcát is ismerjük Botticelli Vénusz születése című festményéről. Az istennő alakja mélyen beleivódott a kultúránkba és az évszázadok során számtalan művészeti alkotást inspirált. De mi teszi őt olyan különlegessé?
Az útvonalat végigjárva megismerhetjük a történetét, láthatjuk, hányféle arcát mutatta a különböző korokban és azt is, hogy mi teszi őt hozzánk hasonlóvá. Hiszen a róla szóló mítoszok és művek nem csak Aphroditéról, hanem a női létről is mesélnek.
Az útvonaltipp első állomását a mélyföldszinten, a Klasszikus ókor kiállításban, az ókori Mediterráneum sokszínű kultúráját bemutató balra nyíló teremben találjuk, a terembe lépve rögtön a bal kéz felé eső vitrinben.
A legenda szerint Aphrodité, a szépség és szerelem istennője Uranosz férfiasságából született, amit fia, Kronosz metszett le és hajított a tengerbe. Az istennő egy kagylón emelkedett ki a habokból és Ciprus szigetén ért partot, ahol léptei nyomán lótusz, menta, rózsa és más csodálatos növények nyíltak. Ezeket később afrodiziákumoknak nevezték, mert úgy tartották, hogy képesek fellobbantani a szerelmi vágyat. Aphrodité, vagy római nevén Vénusz születéséről egy más történet is létezik, amely szerint Dióné, az eső istennője és Zeusz nászának gyümölcse volt. A kétféle eredettörténet semmiféle gondot nem okozott, hiszen a keresztény hittel ellentétben a görög vallásban nem léteztek megmásíthatatlan dogmák. A mitológia a világ magyarázatának eszköze volt, és a világhoz hasonlóan az istenek és a történeteik is minduntalan változhattak.
A következő tárgyat ugyanebben a tárolóban találjuk.
Az antik Görögországban az istenek és a mitológia nemcsak a világról való gondolkodásnak, de a mindennapoknak is szerves része volt. Itt egy Aphrodité domborművével díszített kis terrakotta szelencét látunk, amiben a templomok papnői szent olajokat, az egyszerű görög nők pedig ékszereket vagy szépítőszereket tároltak. A szelencék oldalán legtöbbször azt a jelenetet ábrázolták, amikor a házasodó fiatal lány férje házába költözik, szimbolikusan leányból nővé válik. Láthatjuk tehát, milyen szorosan kötődött Aphrodité alakja a női léthez, mind a mindennapok női tevékenységeiben, mind pedig a házasság és a szerelem dolgában.
Most sétáljunk fel az első emeletre az Európai művészet 1250-1600 című állandó kiállításba és nézzük meg, hogyan látták Aphroditét évszázadok múlva az itáliai reneszánsz festők.
A reneszánsz Itáliában az eszményített antikvitás, és ezzel együtt Aphrodité is újjászületett. A művelt humanisták a görög filozófusok szövegeit olvasták és fordították, Platón és Plótinosz gondolatai alakították világképüket. Az egyik legnépszerűbb filozófiai irányzat a neoplatonizmus volt, amelynek középpontjában a tiszta szerelem és az isteni szépség dicsérete állt. Ez átformálta a középkor szigorú, a test minden gyönyörét elutasító keresztény dogmáit is. A szerelem és a szépség a legtökéletesebb égi jóság és szentség földi mintaképei lettek. Ennek a gondolatnak a megtestesítője Botticelli Vénusza, és Lorenzo Costa festménye is, amin a szerelem felmagasztalt istennője alig fedett testtel, mégis tisztán, minden földi bűntől és paráznaságtól mentesen áll előttünk.
Most sétáljunk át a XVIII. számú terembe, hogy Aphrodité másik arcát is megismerjük.
Bronzino titokzatos, meghökkentő festménye néhány évtizeddel később, a manierizmus korszakában készült, amikor a művészet már kiábrándult a klasszikus reneszánsz tiszta és magasztos rendjéből. A mezítelen Aphroditét két kisgyermek és serdülő fia, a szerelem nyilait lődöző Amor (görög nevén Erósz) társaságában látjuk. A viszonzott és beteljesedett szerelmet jelképező pártól messze fut a Féltékenység réme, a kisgyermekek pedig még a csúf szatírmaszkokat is eltiporják. Hiszen a szerelem mindent legyőz – vagy mégsem? Infrafényben látszik, hogy Vénuszt eredetileg nem gyermekek, hanem vigyorgó szörnyek vették körül. A festmény így arra figyelmeztet bennünket, hogy az emberi természet rossz oldala mindig megpróbálja bemocskolni a tiszta szerelmet és nagyon vigyáznunk kell, hogy ez ne sikerülhessen.
A következő három tárgy Aphrodité kapcsolatairól mesél nekünk. Az elsőt az emelet túloldalán, az Európai művészet 1600-1700 című állandó kiállítás V. termében találjuk.
Aphrodité maga is sokszor volt szerelmes, romantikus és gyakran tragikus kapcsolatairól számtalan mítosz szól. Egyik kedvese Adónisz volt, a szépséges halandó ifjú, akin egy vadászat során végzetes sebet ejtett egy vadkan. Adonisz véréből és az őt sirató istennő könnyeiből nőtt ki az első vörös rózsaszál, ami máig a szerelem jelképe. A bronz szobor azt örökíti meg, ahogyan Aphrodité a vadászatra induló Adónisz karjába kapaszkodik. Most nem magasztos istennőként áll előttünk, hanem aggódó és könyörgő szerelmes nőként, aki féltve próbálja visszatartani kedvesét. Kettejük története rámutat arra, hogy a szerelem nem „győz le mindent”, mert a sors és főleg a halál néha még nála is hatalmasabb. Azonban a mítosz vége reménnyel teli: Aphrodité könyörgése meghatotta az Alvilág úrnőjét, Perszephonét, aki megengedte, hogy Adónisz minden év egyharmadát az élők között, az istennővel tölthesse.
Most sétáljunk tovább a teremsor túloldalán található 14. kabinetig, a következő képet ott találjuk.
Cupido (más néven Erósz vagy Ámor) Aphrodité legismertebb, isteni erővel megáldott gyermeke már Bronzino festményén is felbukkant az anyja mellett. Szinte mindig szárnyas kisgyermekként ábrázolják, ahogy ezen a képen is, kezében íjjal és nyílvesszővel, amelyekkel bárkit szerelemre tudott lobbantani. Az istennő kedvenc gyermeke nem a férjétől született, hanem Árésztól, a háború istenétől. A két olümposzi isten szerelme vágytól vezérelt szenvedély volt, nem csoda hát, hogy közös gyermekük olyan nagy erővel bírt, amit nem lehetett leküzdeni. Számos mitológiai történetben Cupido nyilai még az istenek urát, Zeuszt és magát Aphroditét is szerelemre gyújtották. Aphrodité kisfiában szó szerint a szerelem szülte vágy ölt testet, így Cupido egyszerre jelképezi a vágy játékos oldalát és a szenvedély mindenek fölötti hatalmát.
(Ha van kedve séltáljon fel a második emeletre is, ahol az Európai művészet 1700-1800 című kiállítás XXVIII. termében Jean Pierre Norblin de la Gourdaine: Vénusz és Mars című képén egymás karjában láthatja Cupido szerelmes szüleit.)
Vajon milyen házaséletet élt a szerelmes természetű Aphrodité? Erről mesél a sétánk utolsó tárgya, amelyet az Európai szobrászat 1350-1800 kiállítás 3., legbelső termében találunk.
A dombormű azt a jelenetet ábrázolja, amikor Aphrodité meglátogatja férje kovácsműhelyét, hogy isteni fegyverzetet kérjen tőle halandó fia, Aeneas számára. Két újabb női szerepben látjuk tehát: a férjét bájaival meggyőzni igyekvő feleség és a védelmező anya szerepében. Aphrodité férje Héphaisztosz (római nevén Vulcanus) volt, a csúf és sánta kovácsisten. Szerelemről szó sem lehetett közöttük, nászuk kényszerházasság volt. Zeusz azért adta az istennőt Héphaisztoszhoz, hogy elkerülje az Olümposziak közti vetélkedést Aphrodité kegyeiért. Habár a kovácsisten igyekezett ékszerekkel meghódítani őt, az istennő soha nem szeretett belé.
Régen, amikor a nők még a legritkább esetben éltek szerelmi házasságban, sokan magukra ismerhettek Aphrodité és Héphaisztosz történetében. A halandó nőkkel ellentétben Aphroditénak volt lehetősége másnál keresni a boldogságot, és az „igaz szerelem” mindenek fölött álló hatalma miatt, ezért soha senki nem ítélte el.