En

A viaszpalota kincsei – a méz és méhviasz ókori felhasználásáról

30 p
9 állomás
A viaszpalota kincsei – a méz és méhviasz ókori felhasználásáról

Most, hogy itt a tavasz, és már elnyíltak az első virágok, a virágport gyűjtögető méhek is újra munkába állnak; nem volt ez másként több ezer évvel ezelőtt sem. Ókori görög és római szerzők nagy érdeklődéssel figyelték meg ezeket a szorgos, repülő rovarokat. Mai szemmel nézve furcsa elképzelések is születtek róluk: volt, aki úgy gondolta, nem a megszokott módon szaporodnak, hanem virágokból gyűjtik össze utódaikat, mások hímneműnek vélték a méhek vezetőjét, a királynőt. Jól látták azonban, hogy a méhek államalkotó lények, mint az emberek, elismerően nyilatkoztak ügyességükről a kaptárak építésében, és példaértékűnek látták szorgalmukat.

Ám a leginkább talán azért csodálták őket, mert „az emberek hasznára születtek”. A maihoz hasonlóan a görög és római gazdálkodásnak fontos eleme volt a méhészkedés: a méhek nemcsak beporozták a haszonnövényeket, hanem mézet és viaszt is termeltek, amelyet az ókorban is meglepően változatos célokra használtak fel. Vegyünk sorra néhány példát az Antik Gyűjtemény műtárgyainak segítségével!

Állomások

  • Édes finomságok
  • Ajándék az isteneknek
  • Hadész birodalmában
  • A méz mint tartósítószer
  • Felületkezelés viasszal
  • Viasz és bronz
  • Üreges bronzöntés
  • Újrahasználható „jegyzetfüzetek”
  • Festett portrék Egyiptomból

Édes finomságok

Édes finomságok

A mézet elsősorban ételként fogyasztották. Egy mítosz szerint az újszülött Zeuszt mézzel táplálták méhek – vagy más változat szerint egy Melissza („Méh”) nevű királylány. Az ókorban főként mézet használtak édesítőszerként: ezzel ízesítették a süteményeket.

Ez a dél-itáliai terrakotta szobrocska a Dionüszosz kíséretébe tartozó, pocakos Szilénoszt ábrázolja. Bal kezében kerek és piramis alakú tárgyakkal megrakott kosarat tart: ezek valószínűleg sütemények. Bár mára csak nyomokban figyelhető meg, eredetileg az egész szobrocskát színes festés díszíthette, ami segített az apró részletek értelmezésében.

 

Szilénosz kecskével és kosárral
Tarentum, Kr. e. 3–2. század

Ajándék az isteneknek

Ajándék az isteneknek

Mézet és süteményt áldozatként is felajánlhattak az isteneknek – talán erre szánták az előbb látott Szilénosz kosarában sorakozó édességeket is, hasonlóan a kecskéhez, amelyet maga után vezet. Az itt látható vázán áldozatbemutatást ábrázoltak. A balra álló nő gömbölyű süteményekkel vagy gyümölcsökkel teli tálat, társnője pedig szőlőfürtöt nyújt az oltár fölé. Előbbi kerek kézidobot, tümpanont, utóbbi áldozati edényt tart a kezében.

 

Vörösalakos szküphosz: oltárnál áldozó nők
Campania, Kr. e. 325–280

Hadész birodalmában

Hadész birodalmában

A halotti áldozat egyik eleme a méz volt, emellett mézes süteményeket is szokás volt készíteni az elhunytaknak. Mitikus történetek beszámolnak róla, hogy ilyen nyalánkságokkal még az Alvilág bejáratát őrző sokfejű kutyát, Kerberoszt is le lehetett kenyerezni. Ezen a római császárkorban készült bronztáblán a szörny egy szakállas isten lába mellett ül, aki azonban nem megszokott gazdája, az Alvilágot uraló Hadész (latin nevén Pluto): a kezében tartott kalapács, kulcs és hírnökpálca ugyanis nem az ő szokásos képjele. A dombormű tehát egy olyan kultúra istenségeit ábrázolhatja, amely felhasználta és új egységbe rendezte a klasszikus görög-római művészet motívumait.

 

Fogadalmi tábla: istenpár aediculában
Herkulesfürdőből, Kr. u. 2–3. század

A méz mint tartósítószer

A méz mint tartósítószer

A méz gyakori alapanyaga volt különböző orvosságoknak, sokszor alkalmazták bőrpanaszok és sebek kezelésére, mivel segített a fertőzések megelőzésében. Ennek oka, hogy a mézben nem tudnak elszaporodni a mikroorganizmusok. Ezért alkalmas volt például gyümölcsök, sőt, akár holttestek tartósítására, és állítólag a bíborszínűre festett textíliák élénk színét is segített megőrizni. Ásatásokon ritkán kerülnek elő szövetek, mert fennmaradásukhoz különleges körülmények szükségesek. Ez az 1500 éves, nílusi növényekkel és madárral díszített késő antik ruhadísz például Egyiptom forró, száraz klímájának köszönhetően maradt meg a mai napig.

 

Kerek ruhadísz (orbiculus): nílusi táj madárral
Egyiptom, Kr. u. 5–6. század

Felületkezelés viasszal

Felületkezelés viasszal

A viasz, amelyből a méhek felépítik a kaptár lépeit, szintén rendkívül sokoldalúan hasznosítható nyersanyag. A görögök és rómaiak gyakran készítettek belőle védőbevonatokat: nemcsak az érett almát tartósították méhviasszal, hanem márványszobrokat és festett falakat is kezeltek úgynevezett pun viasz és olaj keverékével, hogy megvédjék felületüket és színüket a környezeti hatásoktól. Víztaszító tulajdonsága miatt a viasz alkalmas volt kerámiaedények belső falának szigetelésére is: erre utalnak például a bronzkori tárolóedények egy részén talált viaszmaradványok. A krétai paloták raktáraiban sorakozó nagyméretű – akár több száz literes – pithoszokban főleg olajat, gabonát és bort tárolhattak.

 

Reliefdíszes hombár töredéke
Kréta, Knósszosz, Kr. e. 1600–1190

Viasz és bronz

Viasz és bronz

A viasz másik előnyös tulajdonsága, hogy már kevés hő hatására is meglágyul, és könnyen formázhatóvá válik, majd tovább melegítve viszonylag alacsony hőfokon folyékonnyá olvad. Ezt használták ki az ókori fémművesek az úgynevezett viaszveszejtéses eljárás során. A módszer legegyszerűbb változatával kisebb, tömör bronztárgyakat állítottak elő: így készült az itt kiállított ruhátlan férfialak is – a legkorábbi itáliai bronzszobrok egyike. Miután megformázták a kisplasztika viaszmodelljét, agyagot tapasztottak köré. Melegítés hatására a viasz kifolyt a köpenyből, az agyag pedig keményre égett. A viasz helyén maradt üregbe olvadt bronzot öntöttek, majd letörték az öntőformát a szobrocskáról. A férfialak felületén látható egyenetlenségek a viaszból mintázott modell felszínét idézik fel. Egyes részleteit – a hajat, szemet, mellbimbót – már az öntés után alakították ki.

 

Bronz férfiszobor
Latium, Kr. e. 850–800

Üreges bronzöntés

Üreges bronzöntés

Egy nagyobb méretű szobrot költséges és kockázatos lett volna tömör öntéssel elkészíteni; ekkor a viaszveszejtéses eljárás másik típusát, az üreges öntést alkalmazták. Ennek során a viaszmodellt belső agyagmagra mintázták rá, amelyet fémszegecsekkel rögzítettek a külső agyagburokhoz, hogy ne mozduljon el, amikor a viaszt kiolvasztják az öntőformából. Így a két agyagréteg közé töltött fém üreges formát öltött. Az Antik Gyűjtemény griff-feje is ezzel a technikával készült. Az ehhez hasonló griff-fejek nagy bronzüstök peremét díszítették, amelyek népszerű fogadalmi ajándékok voltak az úgynevezett orientalizáló korszakban (Kr. e. 700–600) a görög szárazföldön és Itáliában is.

 

Griff-fej bronzüstről
Szamosz (?), Kr. e. 700–680

Újrahasználható „jegyzetfüzetek”

Újrahasználható „jegyzetfüzetek”

A méhviasz képlékeny felülete kiválóan alkalmas volt arra, hogy betűket karcoljanak bele. Már a bronzkorból is ismerünk falapokból álló, összecsukható írótáblát, amelynek belső oldalát viasszal vonták be. Hasonló, két- vagy többlapos írótáblákat az ókori görögök és rómaiak is használtak, ilyen „noteszekbe” írták fel a rövid jegyzeteket, üzeneteket, iskolai gyakorlatokat. Hegyes íróvesszővel dolgoztak (stylus), amelynek másik, lapos végével kitörölhették a szöveget, mint egy radírral, sőt, a viasz alatt akár a fára írt titkos üzenetet is elrejthettek. A római császárkorban készült anatóliai sírkövön a koszorú két oldalán látható írótábla és íróeszköz-készlet azt hirdette: az elhunyt művelt ember volt.

 

Férfi sírköve
Hermosz-völgy (Közép-Törökország), Kr. u. 159/160

Festett portrék Egyiptomból

Festett portrék Egyiptomból

A bronzszobrászat mellett az úgynevezett enkausztikus festészetnek is fontos alapanyaga volt a méhviasz. A festők viasszal keverték ki a festékanyagokat, és ecsettel, illetve különböző formájú fémeszközökkel festettek fa-, ritkábban elefántcsonttáblára. A „viaszok” ragyogó színeivel és finom árnyékolással élethű képeket alkothattak: erről tanúskodnak a római kori Egyiptomból származó múmiaportrék. Ezeket a fatáblára vagy lenvászonra festett portrékat egyiptomi szokás szerint az elhunyt arca fölé illesztették. Az ábrázolt személyek öltözéke és hajviselete viszont a római divatot követte, amint az idős hölgy arcképén látható. A múmiaportrék – a kopt textilekhez hasonlóan – Egyiptom száraz klímájának köszönhetően maradhattak fenn, s így az ókori táblafestészet igen kevés ma ismert képviselője közé tartoznak.

 

Fára festett múmiaportré: idős asszony
Egyiptom, Philadelphia (Er Rubayat), Kr. u. 120–130 után