Étkezők Diego Rodríguez de Silva y Velázquez

Sokan vannak, akiket egyik legnagyobbként tart számon a világ, ám annál kevesebbekről hiszik, hogy talán ők a legnagyobbak. A nyugati festészet történetében Raffaellón, Tizianón és Rembrandton kívül csak Velázquez tartozik ebbe a klubba. Manet “a festők festőjének” nevezte őt, Picasso pedig parafrázisok sokaságát festette, hogy kibogozza a titkot. A varázs lényegét talán az író kortárs, Francisco de Quevedo fogalmazta meg a legtalálóbban: Velázquez valóságot teremtett, s nem annak mását.
Az Étkezőkön és hasonló serdülőkori bodegónokon – a bodegák, azaz csapszékek után elkeresztelt konyhai vagy fogadói jeleneteken – persze még nem tárul fel teljes fegyverzetében a spanyol géniusz tehetsége. Közönséges emberek tűnnek rajtuk elő, banálisnak látszó szituációkban, mintha csak Quevedo és társai oly népszerű pikareszk regényeinek lapjai kelnének életre, ahol furfangos szolgák és más póri csibészek kalandjai mulattatták az olvasót. A mellbevágó naturalizmus okán Caravaggio hatását szokás emlegetni, csakhogy Velázquez ekkoriban nem is látta még az olasz vagabund képeit. Mi több, nála nyoma sincs a másik erőszakos nyerseségének: bármily alantas is a téma, a levegőben egyfajta csendes, puritán ünnepélyesség vibrál. Az Étkezők pontos cselekményét csak találgatni tudjuk, ám akár akasztófavirágok cselszövését látjuk, akár erényes példázatot, a szereplők létének súlya, jelentősége van – semmivel sem kisebb, mint az érett kori műveket benépesítő királyoknak.

Vécsey Axel