Ophelimus fogadalmi gemmája

A klasszikus ókori kultúrákban kezdettől fogva készítettek vésett ékköveket (gemmákat). Ezeket három fő célra használták: ékszernek, tulajdonosukat hitelesítő pecsétlőnek, védelmező amulettnek. Vésetük önmagában nem fedi fel, melyik darab mire szolgált. A Kr. e. 1.sz. vége felé viszont olyan új változatok jelentek meg, amelyekről – ábrázolásaik és felirataik alapján – rögtön látszik, hogy talizmánul szolgáltak. Ezeket a darabokat modern kifejezéssel varázsgemmáknak hívják. Antik nevük nem ismert – az ókorban tehát nem tulajdonítottak akkora jelentőséget feltűnésüknek, hogy saját névvel nevezték volna meg őket. Mellettük továbbra is használtak hagyományos, a görög-római gemmaművesség évszázados képtípusait alkalmazó talizmánokat. A varázsgemmák elterjedése ugyanis nem a mágiának a vallás fölötti győzelmét jelentette, mint ezt gyakran ma is gondolják. A két szféra között az ókori kultúrákban csak ritkán húzható éles határvonal. A legtöbb varázsgemmát gyűrűkőnek használták, másokat függőként, vagy ruhába varrva. Számukat kb. ötezerre becsülik, s ez önmagában is mutatja, mekkora kereslet volt irántuk.
Ez a vörös jáspis gemma felirata szerint fogadalmi ajándék: egy Ophelimus nevű férfi ajánlotta fel istentől kapott álombeli látomása nyomán (Ophelimus ex viso numinis posuit). A rávésett, teljesen egyedi képsorozat viszont, amely képregényként meséli el a feliratban összefoglalt történetet, a mágia világába vezet. Minthogy ez a történet egy közel két évezrede élt ember életének egyedi eseménye, legfeljebb ha a vázlata rekonstruálható. A feliratból következően a férfi álmában megjelent egy isten és tanácsot adott neki. Az istent ábrázolja a gemma közepén lévő nyitókép: jobbját a megszólítás gesztusára emelve, baljában égő fáklyával, az alatta lévőknél nagyobb méretben. Az álom nyomán Ophelimus (a térdelő alak) imával járult Hekaté, a varázslóistennő elé, akit hármas alakjában ábrázoltak, kezében két-két ostorral, tőrrel, illetve lefordított, égő fáklyával. Ezután Ophelimus áldozatot mutatott be egy oltárnál.
Az ima és az áldozat kedves volt az istennőnek, ezért teljesítette a hozzá intézett kérést. Hogy ez mi lehetett, az önmagában is egyedülálló zárójelenet mutatja meg. Három nőalak köszöntve vesz körbe egy test nélküli fejet, ami a legvalószínűbb értelmezés szerint egy segítő daimón ábrázolása. A gemma vésete olyan, mágikus szakkönyvekben fennmaradt varázslatokkal mutat hasonlóságot, amelyekben istenek (köztük Hekaté) ajándékoznak meg valakit védelmező, ellenségeinek ártó démoni szövetségessel.
A varázsgemmák jól mutatják, hogy a Mediterraneumnak a hellénizmus korától globálissá táguló – a Földközi tenger medencéjének valamennyi kultúráját magába foglaló – világában az egyes kultúrák mágikus hagyományai nemzetközi tudománnyá egységesültek. Mert a császárkori mágia tudománynak tudta magát, akár mint közvetlenül alkalmazott, gyógyítást, evilági boldogulást elősegítő technológia, akár mint alapkutatás, amelynek célja az istenekkel folytatott párbeszéd. Éppen ezért volt dinamikus és kultúrák fölötti, hiszen minden érdekelte, amit hatékonyan fel tudott használni. Egyrészt nemzetközivé, tehát mások számára is hozzáférhetővé tette az egyes kultúrákban fölhalmozott tudást, másrészt pedig új megoldások kikísérletezésére ösztönzött.
Bár a varázsgemmák eszközei távoliak, legalább két vonásuk mégis ismerős. Hajtóerejük a sikerrel alkalmazható tudás igénye volt – hiszen, egy régi varázsló szavaival, aki “igazi tudás nélkül való, nem ember, csak annak hívják”. S az egyéni boldogulás vágya, amelynek teljesedését évszázadokkal ezelőtt remélték tőlük, ma sem vesztett időszerűségéből.

NAGY ÁRPÁD MIKLÓS szövege nyomán