Groteszk fej alakú kancsó

Legnagyobb nyugat-mediterraneumi ellensége, Karthago elpusztítása (Kr. e. 146) után Róma a Földközi-tenger medencéjének egyedüli nagyhatalmává vált. A rómaiak a mai Tunézia, Líbia és Kelet-Algéria területét Africa néven provinciává szervezték, s kisebb megszakításokkal egészen Kr. u. 698-ig uralmuk alatt tartották. A meghódított területen új városokat alapítottak, amelyek hamar jelentős központokká fejlődtek. Bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe és intenzív kapcsolatokat ápoltak a Római Birodalom egész területével. Hatalmas földterülettel rendelkező villagazdaságok is kialakultak, amelyek tulajdonosai az olaj- és gabonatermelésből és a szőlőművelésből jelentős jövedelemre tettek szert. A tartomány az afrikai származású Severus-dinasztia uralma idején (193–235) élte virágkorát. Ezt követően egy kisebb gazdasági visszaesés után, mintegy 30 év múltán Africa provincia gazdasága újra erősödni kezdett.
Ebben a pún hagyományokkal rendelkező, Kelet és Nyugat felé egyaránt nyitott kultúrájú és gazdaságú környezetben, a mai Tunézia területén fekvő nagybirtokok közelében jelentek meg Kr. u. 70 körül az első terra sigillatát gyártó fazekasműhelyek. A Római Birodalom egész területén elterjedt, jellegzetes fényes-vörös színű luxuskerámiának az Africa provinciában készített változatát világosvörös színű bevonata alapján világos sigillatának nevezték el. A műhelyek kezdetben még itáliai és galliai edényformákat készítettek, ám hamar megtalálták egyéni hangjukat és jellegzetes, jól megkülönböztethető kerámiaművészetet hoztak létre. A helyi fazekasok főként rátett, pecsételt vagy rovátkolt díszekkel látták el edényeiket. Az africai sigillata-ipar a mozaikok és a pún hagyományú domborművek mellett a provincia egyik legjellemzőbb, egyedi hangvételű művészeti ágává vált. A helyi földbirtokosok tulajdonában voltak az agyagbányák, a vízforrások, a fűtőanyagot adó erdők, ők adták a megbízást a fazekasoknak, és ők irányították a kerámia kereskedelmét. Az itt készített edényeket a Földközi-tenger vidékére, Britanniaba és a Duna-vidékre is exportálták.
Az emberi fejet formázó kancsók már a klasszikus-hellénisztikus korban is népszerűek voltak. Készítésük a római császárkor elején megszakadt, aztán a 2–3. század folyamán jöttek újból divatba Kisázsiában, Knidoson és Athénban, majd Észak-Afrikában. Africa provinciában a fejedényeket készítő műhelyek szoros kapcsolatban álltak a terra sigillatát gyártó fazekasműhelyekkel; nagyon valószínű, hogy mindkettőben részben ugyanazok a fazekasok dolgoztak. A fej alakú edények az Észak-Afrikában nagyon kedvelt isten, Bacchus (Dionysos, Liber Pater) kultuszához köthetők. Keltezésükben néhány feltárt síregyüttesen kívül elsősorban a gyakran sematikus hajviselet nyújt segítséget.
Ez a tekintetet vonzó, vigyorgó satyrosfejet mintázó, vörös színű kancsó a mai Tunézia középső részén fekvő Henchir-es-Srira környékén, Kr. u. 300 körül vagy azután készült. A hajat a fej hátsó részén utólag mintázták meg, úgy, mint tortára a tejszínhabot (ún. en barbotine-technika). A satyros fején diadém látható, amelyet kétoldalt egy-egy rozetta díszít. A plasztikus részletek mély barázdái éles kontrasztban állnak az edénytest sima felületeivel. Ez teszi rendkívül kifejezővé az arcot. Ez a darab valószínűleg egy Olithresis nevű mester műhelyében készült.
A satyros-, mainas-, ifjú-, részeg színész- vagy öregasszony-fejet ábrázoló kancsók könnyen kapcsolatba hozhatók Bacchus-szal, az Észak-Afrikában rendkívül népszerű istennel: talán nem csupán a halál felett érzett bánatra a borban nyert vigasztalást fejezhették ki, hanem az istenséghez kapcsolódó misztériumok révén a halott újjászületésének reményét is.

GABLER DÉNES és MÁRTON ANDRÁS szövege nyomán