Krisztus ostorozása Nicola Grassi

A Friuli tartományból származó Nicola Grassi Krisztus ostorozásának jelenetét a velencei késő-barokk szellemében úgy komponálta meg, hogy néző és kép között aktív viszonyt alakítson ki. Az egészalakos helyett háromnegyed alakos kompozíció arra késztet bennünket, hogy képzeletünkben kiegészítsük a figurákat. A cselekmény szoros közelségünkben zajlik, a félig lemeztelenített hátát felénk mutató pribék a kép terét a miénktől elválasztó határt már át is töri. Grassi nagyszerűen adja vissza azt az amorf jelleget, amelyet egy váratlanul a látóterünkbe tolakodó emberalak ölt. Az enyhén alulnézeti ábrázolás újabb “izgalom”, kizökkenés a néző számára. Lendületes előadásmódjával a festő a képtérben felszabadítja a szenvedélyeket, amiből nem káosz, hanem a művész kedve szerint való rend születik. A díszletek adta támpontok nélkül egyedül a figurák tartják egymást kényes, lebegő egyensúlyban. A fény-árnyék ugyanúgy mozgásban van, mint az izmos testek, és a kettő összehangolása mesteri manipuláció eredménye. A kompozíció ritmusa, az extatikus mozdulatok összeláncolása a táncművészetet juttatja eszünkbe. A szereplők mozgatása olyan koreográfián alapul, amely sokkal kötöttebb, átgondoltabb, mint első látásra vélnénk. 1720 körül festett képén Nicola Grassi, ha egészen más művészi elveket követve is, legalább annyira a köznapiság fölé emeli a passió-jelenetet, mint évtizedekkel korábban a klasszicizáló barokk képviselőjeként ugyanebben a témában a maga harmónia eszményével Guercino tette (ltsz. 4225).

© Tátrai Vilmos