En

Tiziano és az érett itáliai festészet fényei

7 állomás
Tiziano és az érett itáliai festészet fényei

Velence az Adria királynője, a víz és fény városa, a lagúnák nagyasszonya. Elragadó város, semmihez sem fogható: önmagában egy műalkotás, megannyi művészeti és építészeti remekével együtt. És Tiziano Vecellio? A „királyok festője, festők királya”, a velencei érett reneszánsz legnagyobb mestere, akinek kegyeiért a császár és a pápa, hercegek és bíborosok egyaránt versengtek. A hosszú életű művész vérbeli kolorista volt. 1516-ban lett a Velencei Köztársaság hivatalos festője. A város jellegéből fakadó szín- és fényhatások évtizedekig meghatározták művészetét és a velencei festészet fejlődését.

A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe több mint ezer itáliai alkotás tartozik, ezek közül majd háromszáz a velencei iskolához köthető, amely egyben múzeumunk legnagyobb gyűjteményegyüttese is. Útvonaltippünkkel bepillantást nyerhetnek e korszakalkotó zseni gondolkodását meghatározó részletekbe, ugyanakkor megismerhetik kortársait, vetélytársait és követőit is. Velencében a festményeket költeményeknek nevezték – értelmezzük hát a szöveg mellett a képek rejtett tartalmát is!

Állomások

  • Gentile Bellini: Cornaro Katalin ciprusi királynő képmása, 1500 körül
  • Giorgione: Giorgione képmása, 1508 körül (jelenleg nincs kiállítva)
  • Barend van Orley: V. Károly császár portréja, 1515–1516 körül
  • Paolo Veronese: Férfiképmás, 1555 körül
  • Jacopo Tintoretto: Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából, 1585 körül
  • El Greco: Bűnbánó Magdolna, 1576–1577 körül
  • Tiziano Vecellio: Marcantonio Trevisan dózse képmása, 1553–1554 körül

Gentile Bellini: Cornaro Katalin ciprusi királynő képmása, 1500 körül

Gentile Bellini: Cornaro Katalin ciprusi királynő képmása, 1500 körül

Az egyik legjelentősebb 15. századi itáliai család a Bellinik voltak. A középkorból a reneszánszba való átmenet jelentős mestere Jacopo Bellini volt, míg a velencei festőiskola megalapítójában ifjabbik fiát, Giovanni Bellinit, a quattrocento portréfestészet egyik legkülönlegesebb alakjában pedig Gentile Bellinit, Jacopo idősebbik fiát tisztelhetjük. A Cornaro Katalin ciprusi királynőt ábrázoló festményen érdemes a bal felső sarokban látható táblát tüzetesebben tanulmányozni: a latin nyelvű felirat szerint, „hogy mennyire tiszteletre méltó [az ábrázolt Cornaro Katalin] láthatjuk, de még több tiszteletet érdemel Gentile Bellini, aki ily kicsiny képen megfestette őt”. Az arcképet száraz leíró modor és szenvtelen tényrögzítés jellemzi, jóllehet ez a tárgyilagos ábrázolásmód csak még szembetűnőbbé teszi a bámulatos pompába öltöztetett nőn látható fásultságot.

Tizianót kilenc-tíz évesen a Dolomitok déli lejtőjén épült falujukból Velencébe küldték jómódú szülei, hogy mozaikművészetet tanuljon Sebastiano Zuccato mesternél. Később a Bellini-testvérek tanítványaként folytatta pályáját, előbb Gentilénél, majd Giovanninál. Utóbbinál kerülhetett kapcsolatba Giorgionéval, aki szintén a reneszánsz egyik vezető velencei mestere volt.

Giorgione: Giorgione képmása, 1508 körül (jelenleg nincs kiállítva)

Giorgione: Giorgione képmása, 1508 körül (jelenleg nincs kiállítva)

Giorgione mindösszesen tíz év alatt alkotta meg bámulatos életművét, mégis iskolateremtő a festészete. A giorgionizmus néven ismert művészi forradalom évtizedekig meghatározta kortársai és követői festészetét – olyannyira, hogy nemcsak az új generációra, hanem mesterére, Giovanni Bellinire is hatással volt.

Lágy ecsetkezelése és színezése nyomán szinte nem is festői alkotások kerültek ki kezei közül, hanem maga a valóság, melynek szép példája önarcképe is. Alakja köré az idők folyamán számos legenda fonódott, ugyanis egyetlen kivételtől eltekintve, sosem szignálta alkotásait. Az utókor számára gyakori téma Tizianóval való kapcsolata is: több olyan Giorgione-mű létezik, amelyet sokan Tizianónak tulajdonítanak. Mindmáig kérdés, hogy pontosan milyen kapcsolatban álltak egymással: együtt dolgoztak, egymással versengve, vagy Tiziano valójában Giorgione tanítványa volt? Akárhogy is, a titokzatos művész egyik legismertebb művén, az Alvó Venuson valószínűleg mindketten munkálkodhattak.

Barend van Orley: V. Károly császár portréja, 1515–1516 körül

Barend van Orley: V. Károly császár portréja, 1515–1516 körül

Barend van Orley németalföldi festő az északi reneszánsz kiemelkedő képviselője. Többek között V. Károly császár szolgálatában dolgozott – jelen alkotás a császár egyik korai arcképe. A Habsburg Birodalom V. Károly uralkodása alatt érte el a legnagyobb kiterjedését. Nem véletlen a mondás, hogy „birodalmában sosem nyugszik le a nap”. A császár képmásaira Dürertől Tizianóig a legnagyobb művészek kaptak megbízást, hogy a portrék másolatai révén, ha csak képletesen is, de hatalmas birodalma minden szegletében jelen lehessen. Pedig Károly nem volt vonzó küllemű: ahogy van Orley mesterművén is láthatjuk, alsó állkapcsa igencsak előreugrott, a kortársi beszámolót idézve: „mintha nem is természetes tartozéka lenne, hanem valami hozzátoldott utánzat”.

Tiziano az 1530-as évek elején került kapcsolatba a császárral, aki portréfestőjévé és palotagróffá nevezte ki. A festő úgy összebarátkozott Károllyal, hogy kétszer is hosszabb időt tölthetett augsburgi udvarában. Tizianót később a császár utódja, II. Fülöp is nagy odaadással támogatta és sorozatos megbízásokkal látta el.

Paolo Veronese: Férfiképmás, 1555 körül

Paolo Veronese: Férfiképmás, 1555 körül

Paolo Veronese, a szín és a fény, az ünnepélyes színpadi kompozíciók, a pompás díszletek festője, az érett velencei reneszánsz nagymestere volt. Jeleneteinek szereplői jobbára témától függetlenül korabeli velenceiek, így igazán korhű ábrázolásokat kaphatunk képei által a XVI. századi divatról és hajviseletről, az ottani hatalmasságokról, de akár a vele kortárs festőkről is. Életművének kisebbik részét alkotják portréi, ezért is kiemelkedő e reprezentatív háromnegyed alakos férfiképmás.

Bár Veronában született – innen a Veronese ragadványnév –, alkotásainak java a lagúnák városában született, ahol volt alkalma Tizianóval is együtt dolgozni egy közös megbízáson, a dózsepalota Nagytanács-dísztermének freskóin. Veronese legismertebb alkotása a Louvre-ban található grandiózus (666×990 cm) Kánai menyegző  című festmény, melyen az Úr asztala előtt Tizianóval és Tintorettóval hármasban játszanak egy-egy hangszeren, így téve halhatatlanná a nagy velencei festőtriászt.

Jacopo Tintoretto: Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából, 1585 körül

Jacopo Tintoretto: Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából, 1585 körül

Bár minden művésznek megvolt a saját, egyéni stílusa, a velencei reneszánsz legjelentősebb képviselői rendszeresen rivalizáltak egymással. Tintoretto tisztességtelen eszközökhöz is folyamodott, hogy a velencei udvarban dolgozó Tiziano egyeduralmát megtörje: nemegyszer valószerűtlenül alacsony áron kínálta saját képeit, sőt, néha el is ajándékozta azokat. Ugyanakkor egy ismert anekdota szerint Tizianót sem kellett félteni: amikor Tintoretto egy darabig a műhelyében dolgozott, az idős mester szakmai féltékenységi rohamában elkergette az ifjabbik festőt és kizárta egy pályázatról.

Na de tegyük félre az ármánykodást, és maradjunk Tintoretto festői nagyságánál! A velencei aranykorban ő volt az, aki az érett reneszánszból a manierizmusba váltott, s ezáltal mintegy a barokk stílus előfutára lett. Számos mitológiai témájú műve közül a Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából kései mestermű. Mozgalmas festészet megteremtése volt a célja, érdekelték a színek és fényhatások, a kontrasztok, a belső feszültség és tűpontos jellemábrázolás. Érdekes adalék, hogy látomásszerű műveinek fő titka az üvegpor: a velencei mesterek gyakran keverték a festékhez, ezáltal érve el, hogy a festmények „belülről” ragyogjanak.

El Greco: Bűnbánó Magdolna, 1576–1577 körül

El Greco: Bűnbánó Magdolna, 1576–1577 körül

A Velencei Köztársaságban, Krétán született Domenikosz Theotokopulosz, ismertebb nevén El Greco, azaz A görög, a manierizmus egyik legnagyobb mestere. Bár élete későbbi részét Spanyolországban töltötte, huszonhat éves kora körül Velencébe ment egy rövid időre, ahol Tiziano, Tintoretto és Veronese munkásságát tanulmányozta. Színkezelése és dramaturgiája Tizianótól eredeztethető, bizonyos korabeli feljegyzések szerint tanulhatott is nála.

A szinte expresszív hatású Bűnbánó Magdolna című művön a belső ima megtestesítőjeként láthatjuk Magdolnát: kéztartása és az alakját borító égi fény is képzeletbeli jelenésre utalhat. Rendkívül különleges részlet a bal oldalon látható fedeles üvegváza, amely a muránói 16. század közepi fedeles üvegvázákkal rokon és Tiziano képein is gyakori motívum. Federico Gonzaga herceg részére a velencei mester is festett egy Bűnbánó Magdolna-képet az 1530-as évek elején, ám sajnos máig ismeretlen a holléte. Pedig micsoda művészeti kalandot jelentene összehasonlítani a két alkotást!

Tiziano Vecellio: Marcantonio Trevisan dózse képmása, 1553–1554 körül

Tiziano Vecellio: Marcantonio Trevisan dózse képmása, 1553–1554 körül

Útvonaltippünk végéhez érve csodáljuk meg Marcantonio Trevisan dózse képmását. Tiziano témagazdagsága páratlan: vallásos és mitológiai képek, arcképek (egész alakos uralkodó- és lovasportrék, félalakos megoldások) sora köthető nevéhez, amelyek a művészettörténet egyik legcsillogóbb festőtehetségévé emelték. Arcképfestészetében megteremtette az ideálportré és a jellemábrázolás szintézisét, amelyben nemcsak a modell szociális helyzetére utalt, hanem egész személyiségére is. A képekre ráfestette a rangra, foglalkozásra és hatalomra utaló jeleket és jelképeket, megelőlegezve ezzel a 17–18. századi reprezentatív portréfestészet jellegzetességeit.

A Marcantonio Trevisan dózsét ábrázoló képmás a mester saját kezűleg készített másolata, miután az eredeti mű elpusztult egy 1577-es tűzvészben. Tiziano többé-kevésbé emlékezetből festette újra a dózsét háromnegyed alakban ábrázoló, belső lelki méltóságot és magabiztosságot árasztó portrét. A csupán egy évig hivatalban levő idős férfi a dózsék hagyományos süvegét és aranybrokát köpenyét viseli páratlanul valósághű képén.