A különböző szentek, mártírok ábrázolása megszokott a művészetben. Ha azonban felfigyelünk arra, hogy egyes korok, hogyan és miért töltik meg ezeket a személyeket és legendáikat újabb és újabb tartalmakkal, akkor igazán izgalmas kérdésekre is választ kaphatunk. Ennek a jelenségnek a megfigyelésére Szent Sebestyén az egyik a legszemléletesebb példa, aki a római palotaőrség tagjaként, egyben a keresztény hit elkötelezett harcosaként mártírhalált halt.
Szent Sebestyén annak a Diocletianus császárnak volt a kegyeltje, aki a legutolsó nagy keresztényüldözéseket elrendelte. Csupán azért szegődött római katonának és hordott egyenruhát, hogy a keresztények kínvallatásakor emlékeztesse azokat hitükre. Hittérítő szerepéről és cselekedeteiről az idő múlásával a császár is tudomást szerzett és magához hívatta. Sebestyén kiállt hite mellett, ezért a császár elfogatta, megköveztette és halálra nyilaztatta. Testére egy Irén nevű nő talált rá, ám amikor el akarta temetni, észrevette, hogy még életben van, és addig ápolta amíg fel nem gyógyult. Sebestyén visszatérését egyfajta feltámadásként értékelték, és annyira veszélyesnek gondolták, hogy végül bunkókkal verték agyon, holttestét pedig csatornába dobták.
Szent Sebestyént a kezdetekben fiatal rómaiként jelenítették meg attribútumok nélkül, majd később a kezében kereszttel vagy koronát tartva. A 7. században leginkább idősebb férfiként ábrázolták, harcosként dicsfénnyel a feje körül és gyakran a mártíromságot szimbolizáló pálmaággal. A 13. század óta jelenítik meg egyéni attribútumával, a nyíllal, ahogy azt Villalobos mester képén is láthatjuk. Ellentétben a később elterjedt ágyékkötős ábrázolásokkal, Sebestyén zöld ruhában, kék köpenyben áll előttünk, fején piros fejfedő. Jobb kezében a már említett nyílvesszőt tartja, (figyeljük meg, ugyanolyan szögben dől, mint az övről lelógó kard), hegye még nem fúródik Sebestyén testébe, vérnek nyoma sincs. Az ábrázolás mentes a a szenvedéstől, a fájdalomtól.
Ellentétben az előző képpel, itt már az összekötött kezű, félmeztelen, nyilakkal átlőtt testű Sebestyént látjuk, bár teste nagy részét még eltakarja a zöld köpeny. A hosszú haj és a szakáll, illetve a kikandikáló fehér ágyékkötő krisztusivá formálja alakját, a fatörzs pedig egyfajta utalásként értelmezhető Jézus keresztfájára és magára a Passio-történetre.
Hogy miért ilyen szoros a kapcsolat Sebestyén és Krisztus között, a 14. századi nagy pestisjárványokban és ennek szimbolikájában keresendő. Hosszú időn keresztül a keresztény szemlélet a betegségeket és így a pestist is Isten büntetéseként értelmezték. A gyógyulást csak isteni kegyelem által tartották elérhetőnek, a hívek a szentekhez imádkoztak közbenjárásért. A legfontosabb és a leggyakrabban ábrázolt pestisszent Sebestyén volt. A lemeztelenített, sok sebből vérző test a Fájdalmas Krisztusra emlékeztetett, a belé fúródó nyilak pedig az Úr pestisnyilaira.
Szent Sebestyén ezért gyakran, mint önkéntes áldozat jelenik meg, aki elfogadja az Isten által küldött pestis nyilakat és magába szívja a betegséget, hogy megóvja a híveket. Ezzel Krisztushoz hasonlóan ő is egyfajta megváltó szerepet vállal magára.
Az itáliai reneszánszban a Szent Sebestyén ábrázolásoknak érdekes funkciója volt. A fiatal férfiak számára morális keretet nyújtott a felnőtté váláshoz. Követendő mintapolgárként „állt” a nép elé, hiszen testét a klasszikus antik szépségideál alapján ábrázolták, de ezzel együtt a lelke egy bátor keresztény harcosé volt. Az antik szépségideál kapcsán azonban fontos figyelembe vennünk, hogy ez az apollói fiatal férfit takarja, ami mai szemmel nézve az androgün értelmezésünkhöz áll talán a legközelebb. Köznapi nyelven úgy is mondhatjuk, hogy egy finom vonásokkal rendelkező „nőies” férfi. Ebből adódik az is, hogy amikor a 19. század második felében az orvostudomány felfedezte a homoszexualitást és feminizáló betegségként határozta meg, Szent Sebestyén androgün vonásai okán, kiváló reprezentációjává vált a jelenségnek. A nyilak nem csak a pestisre utalhatnak. A fiatal férfi test szépségének és kiszolgáltatottságának okán, óhatatlan az Ámor nyilaira való asszociáció.
Philipp Jakob Straub szobra a 18. századi magyarországi rokokó szobrászat legkiemelkedőbb alkotása, a Zala megyei Egérvár plébániatemplomából került a Magyar Nemzeti Galériába, majd 2018-ban a Szépművészeti Múzeumba. Minden megtalálható benne, ami a Szent Sebestyén ikonográfiai típust a leginkább jellemzi: ágyékkötőre vetkőzött, fatörzshöz kötözött fiatal, szép testű férfit látunk, akinek testéből nyilak állnak ki. A férfi megadóan, a végső belenyugvással tűri a fájdalmat. Feje vállára bukik, csukott szeméből könnyek peregnek, kikötözött bal keze elegáns vonalban folytatja a láb és a törzs ritmusát. Vékony testén jól látszanak az izmok, a lobogó, fodrozódó drapéria erős ellentétben áll a fiatal férfi érzéki szépségű, sima testével, amit a csípő alatt megkötött piros szalag és a vérző sebek még jobban kiemelnek.