En

Rubens és a flamand festészet

40 perc
12 állomás
Rubens és a flamand festészet

A Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállításon a grandiózus főművek mellett számos kisebb, kevésbé látványos, ám annál érdekesebb gyöngyszem is található. Ezek közül jónéhány a Szépművészeti Múzeum ritkán látható grafikai gyűjteményéből származik. A többnyire közeli szemlélésre, elmélyült tanulmányozásra hívó kis lapok éppúgy a flamand művészet sokszínűségéről tanúskodnak, mint a monumentális festmények.

Útvonaltippünkben olyan műveket válogattunk a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből, amelyek kiemelt figyelmet érdemelnek, még akkor is, ha a termekbe belépve nem vonzzák rögtön magukra a tekintetet. Ha van kedvük megismerni ezeket a rejtőzködő csodákat is, akkor tartsanak velünk.

A művek a Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállítás bejárási sorrendjében követik egymást az útvonaltippben.

Állomások

  • Jacobus Harrewijn, Jan van Croes után: Rubens házának kerti homlokzata, 1692
  • Karel van Mallery (?): Albert főherceg a ravatalon, 1621
  • Peter Paul Rubens: Albert Rubens, a művész fiának profilképe, 1618-1619 körül
  • ifj. David Teniers: Theatrum Pictorium, 1660
  • ifj. David Teniers: Táj kastéllyal és sétáló földbirtokosokkal, 1652 körül
  • Peter Paul Rubens, Francesco Salviati után: Ölelkező pár, 1610 körül
  • Jacob Jordaens: Zsánerjelenet (Wijnkoop), 1638-1644 körül
  • Peter Paul Rubens és Anthonis van Dyck: Mucius Scaevola Porsenna előtt, 1618-1620 között
  • Alexander Adriaenssen: Halcsendélet, 1640
  • Frans Snijders: Csendélet madarakkal, szőlővel és virágokkal, 1613-1614 körül
  • Gonzales Coques: Jacques van Eyck és családja (?), 1653 körül
  • Pieter van Bloemen: Férfi hátulnézetből, 1674 után

Jacobus Harrewijn, Jan van Croes után: Rubens házának kerti homlokzata, 1692

Jacobus Harrewijn, Jan van Croes után: Rubens házának kerti homlokzata, 1692

Számos északi művészhez hasonlóan a tanulóévei után Rubens Itáliába utazott.  Hazatérését követően feleségül vette Isabella Brantot, és gyerekkoruk helyszínén, a Wapper nevű sík területen vásárolt telket a család számára. Az itt álló házat az itáliai építészettől inspirált saját tervei alapján újította fel és bővítette.  Az ingatlan 17. századi állapotát megörökítő metszeteken jól látható, hogy a felújítás eredménye egy a genovai paloták elegáns elrendezését idéző pompás épület lett. Rubens előkelő látogatói a kapun keresztül a ház és a műterem közötti udvarra léptek be. Az épület legfontosabb része a hatalmas műterem volt, ahonnan a vendégek a festő híres festménygyűjteményének és antik szoborkollekciójának megtekintése után egy római diadalívre emlékeztető kapun át kisétálhattak a kertbe. Itt egy árnyas pavilon várta őket, ahol kipihenhették fáradalmaikat vagy eldiskurálhattak a házigazdával.

Rubens háza ma is áll, múzeumként működik, és szinte eredeti állapotában teszi átélhetővé azt a miliőt, amiben a mester élt és dolgozott.

Karel van Mallery (?): Albert főherceg a ravatalon, 1621

Karel van Mallery (?): Albert főherceg a ravatalon, 1621

Albert főherceggel, a dél-németalföldi tartományok helytartója 1621. július 13-án hunyt el Brüsszelben. Haláláról és felravatalozásáról egy korabeli történetíró így írt: „1621. júl. 13-án délután négykor magához szólította az úr a mi Albert hercegünket… A holttestet az udvar nagy kápolnájában helyezték el. Ferences viseletbe öltöztették, azon rendelkezés szerint, amelyet még életében adott. Aranyszövetből való baldachin alatt helyezték el, négy napra. Ezután a holttestet ólomkoporsóba tették és átszállították a sekrestye alatti kis kápolnába.”

A szövegben foglaltak megfelelnek a festményen látható ábrázolásnak. A főherceg mintás aranydrapériával letakart baldachin alatt fekszik mezítláb, ferences csuhában. Feje mellett, bal oldalon főhercegi koronája és az aranygyapjas rend lánca, jobb oldalán fekete kalapja látható. A baldachin mögött gyülekeznek a gyászolók: az első sorban a szerzetesrendek tagjai, ferencesek, domonkosok és karmeliták. A ravatallal szemben álló, címeres ruhát és pálcát tartó férfiú Adriaen Riebeke tanácsos, a fegyverhírnökök parancsnoka. A festmény előterében térdeplő, a néző felé forduló alak pedig Leonard Lessius jezsuita teológus a főhercegi pár közvetlen tanácsadója. Talán ő lehetett a kép megrendelője is.

Peter Paul Rubens: Albert Rubens, a művész fiának profilképe, 1618-1619 körül

Peter Paul Rubens: Albert Rubens, a művész fiának profilképe, 1618-1619 körül

A portré Rubens elsőszülött fiát, Albertet ábrázolja négy-öt éves korában. A rajz a művész és modellje közötti szeretetteljes kapcsolatról tanúskodik, spontaneitásával és közvetlenségével rabul ejti a nézőjét. A mesternek több rajza is ismert, amelyeken közvetlen hozzátartozóit ábrázolta. Ezek nagy része, akárcsak a budapesti mű, vegyes technikával készült: Rubens először fekete krétával felvázolta az arcot, amelyet azután vörössel árnyalt, végül a szemet, szájat, valamint az orrot tollal és barna tintával emelte ki. Esetenként fehér krétát is alkalmazott a fénylő felületek hangsúlyozására.

Rubens a gyermekeiről az 1610–1620-as években készített portréit gyakran használta fel festményeihez. A másolatok nagy száma azt jelzi, hogy az intim családi miliőben készült képmások bekerültek a műhelyrajzok közé így a tanítványok több ízben lemásolták és felhasználták azokat.

ifj. David Teniers: Theatrum Pictorium, 1660

ifj. David Teniers: Theatrum Pictorium, 1660

Lipót Vilmos 1647 és 1656 között Ausztria főhercege és Dél-Németalföld kormányzója volt, aki nem csupán politikai pályafutásával szerzett hírnevet, hanem ő volt a barokk kor egyik legjelentősebb műgyűjtője is.

A főherceg 1648–1649-ben megszerezte az itáliai festészet két legjelentősebb kollekcióját, így a helytartó brüsszeli palotájának képtára a kor legjelentékenyebb kollekciójává vált. A főherceg udvari festője ifj. David Teniers egyik legfontosabb feladata az volt, hogy a mesés gyűjteményről a herceg jó ízlését  hirdető galériaképeket fessen. A festmények metszetes reprodukcióiból pedig összeállította a világ első illusztrált művészeti albumát, a Theatrum Pictoriumot.

A kötet dedikációs lapján Lipót Vilmos arcképe babér- és pálmalevél koszorúval övezve jelenik meg. Az arcképet körülvevő tárgyak a főherceg műgyűjtői erényeit, műveltségét, kifinomult ízlését, botanikai érdeklődését és katonai tehetségét hangsúlyozzák. Jobbján Minerva, a művészetek és a háború védnöke áll. Az előtérben pedig puttók tartják Tiziano egy-egy festményét, a főherceg gyűjteményének legbecsesebb darabjait.

ifj. David Teniers: Táj kastéllyal és sétáló földbirtokosokkal, 1652 körül

ifj. David Teniers: Táj kastéllyal és sétáló földbirtokosokkal, 1652 körül

A festmény Lipót Vilmos kilenc évig tartó kormányzósága idején készült és a korabeli arisztokraták világába invitálja a nézőt. A kép nagy – egy kastély belső tereihez illő – mérete eleve magas rangú megrendelőre enged következtetni, de még inkább erre utal az előtér mesterien megformált jelenete a legújabb divat szerint öltözött elegáns házaspárral. Az ilyen típusú festmények a kastélyok ábrázolását a tulajdonosok portrészerű bemutatásával ötvözik. A budapesti kép esetében viszont nem dönthető el egyértelműen, vajon a kép konkrét helyszínt ábrázol-e, vagy inkább egy eszményített, képzelet szülte tájat. Akármi is az igazság, Teniers sikerrel alakította át a főúri témát békés, árkádiai hangulatú tájképpé.

Peter Paul Rubens, Francesco Salviati után: Ölelkező pár, 1610 körül

Peter Paul Rubens, Francesco Salviati után: Ölelkező pár, 1610 körül

Rubens itáliai útja során fáradhatatlanul tanulmányozta az ókori szobrászatot, valamint a reneszánsz és manierista itáliai mesterek műveit. Különösen rabul ejtették Francesco Salviati expresszív alakábrázolásai.

Ehhez a szenvedélyesen egymásba fonódó párt ábrázoló rajzhoz is egy Salviati-kompozíció szolgált mintaként, mely eredetileg evőeszköz – feltehetően kés – nyelét díszítő ornamens terveként készült. A budapesti Ölelkező pár rajzon Salviati kecses, nyúlánk figuráiból Rubens érzéki, testesebb alakokat formált. Első lépésben átmásolta Salviati figuráit az eredeti kompozíciónak megfelelően. Később a kontúrokat fekete krétával többször átrajzolta, miközben teljes egészében megváltoztatta a nőalak hasát és lábtartását. Ezután az előkészítő krétavonalakat teljesen elfedő világosbarna lavírozással, valamint a fehér olajfesték hozzáadásával saját ízlése szerint érzékibbé és plasztikusabbá tette a figurákat. Végül az új kontúrokat tollal és barna tintával erősítette meg, amelyet helyenként vonalkázással egészített ki.

Jacob Jordaens: Zsánerjelenet (Wijnkoop), 1638-1644 körül

Jacob Jordaens: Zsánerjelenet (Wijnkoop), 1638-1644 körül

A különböző szokások, közmondások összegyűjtése, magyarázata és ábrázolása már a 16. században is része volt a németalföldi kultúrának. Jordaens – Rotterdami Erasmus és id. Pieter Bruegel példáját követve – 1638 körül kezdett érdeklődni a flamand közmondások iránt, majd 1644-ben kárpitsorozatot tervezett ebben a témában.

Lehetséges, hogy ez a rajz is egy elveszett falkárpit vagy festmény vázlataként készült. A rajta látható ábrázolás egy régi flamand szokáshoz, az úgynevezett wijnkoophoz kapcsolódik. A menyegző előtt a házasulandó fiatalok szőlőt és bort ajándékoztak a szülőknek és támogatásukat kérték eljövendő közös életükhöz. Ezután a házassági megállapodás örömére a szülők és a jegyesek áldomást ittak. Jordaens rajzán úgy jelennek meg az örömszülők, mint egy pénzváltó és a felesége. Talán a várható hozománnyal kapcsolatos az asszony kezében látható, s a középkor óta a Fösvénység szimbólumaként ismert mérleg.

Peter Paul Rubens és Anthonis van Dyck: Mucius Scaevola Porsenna előtt, 1618-1620 között

Peter Paul Rubens és Anthonis van Dyck: Mucius Scaevola Porsenna előtt, 1618-1620 között

Rubens 1628-ban hazájának küldötteként, diplomáciai céllal érkezett IV. Fülöp spanyol király udvarába. Az uralkodó megrendelésére nyolc festményt vitt magával, közöttük egy Mucius Scaevola hőstettét megörökítő vásznat. A mű az Alcázarban pusztító 1743-es tűzvészben megsemmisült. Fennmaradt azonban egy kisebb méretű változat, ami valószínűleg Rubens és Van Dyck közös munkája.

A római hős, Gaius Mucius története népszerű témája volt a barokk festészetnek. A Rómát ostromló etruszk király elleni sikertelen merénylet után Gaius Mucius jobbját az áldozati tűz fölé tartva megesküdött, hogy háromszáz római bármikor kész követni a példáját. Elszántsága annyira megrémítette a királyt, hogy szabadon engedte a merénylőt, és békét kötött Rómával. A történetben megnyilatkozó férfias erények, az önuralom és a bátorság a neosztoicizmus akkor divatos filozófiájának éppúgy megfelelt, mint az ellenreformáció mártírkultuszának.

 

Alexander Adriaenssen: Halcsendélet, 1640

Alexander Adriaenssen: Halcsendélet, 1640

A halcsendélet, mint önálló műfaj csak az 1630-as évektől vált divatossá Németalföldön. Korábban csak a piaci jeleneteken, a konyhai csendéleteken és a Víz allegorikus ábrázolásain szerepeltek különféle halak és tengeri állatok. A flamand festők közül Alexander Adriaessen volt a legtermékenyebb halfestő. Dekorátor festőként kezdte, majd virág, gyümölcs és vadászcsendéleteket festett, csak később specializálódott a halakra. Halas kompozícióit a természethűségre való törekvés mellett erőteljes dekorativitás jellemzi. Az ezüstösen csillogó haltestek és a meg-megvillanó vízcseppek mellett a jobb oldali deszkán vágott felével a néző felé fordított lazacfej vörös színe teszi igazán hatásossá a képet.

A kortársak számára többféle dolgot is jelenthetett egy ilyen többnyire az étkezőkben elhelyezett festmény: utalhatott a tulajdonosok jólétére, gazdagságára, és akár a mesterségére is, ugyanakkor a mulandóság gondolata is felmerülhetett bennük az élettelen halak láttán.

Frans Snijders: Csendélet madarakkal, szőlővel és virágokkal, 1613-1614 körül

Frans Snijders: Csendélet madarakkal, szőlővel és virágokkal, 1613-1614 körül

Frans Snijders röviddel itáliai útja után alakította ki azt a kis méretű csendélettípust, amelynek bal alsó sarkában leölt állatok láthatók, míg a képfelület fennmaradó részén gyümölcsök és virágok tűnnek fel dekoratív elrendezésben. A budapesti rajzon megnyilvánuló visszafogott vonalhasználat, a határozott kontúrokra összpontosító figyelem kutató-kísérletező attitűdről
árulkodik. A madárfajok – szalonka, pirók, tengelic – élethű megjelenítése a mester alapos ornitológiai ismereteit bizonyítja. Az üvegvázán meg csillanó tükröződések, a hamvas tulipánszirmok, a puha madártollak hiteles megjelenítése a mester legkülönbözőbb felületek érzékeltetésében való jártasságát dicséri.

A kor szimbolikus gondolatrendszerében az énekesmadarak a testi élvezetekre, a váza virág az élet mulandóságára utalt. Ugyanakkor a 17. század optimista felfogása szerint a növények és madarak a természet ajándékai, melyek a teremtés sokszínűségét és a gondviselés nagyságát is hirdetik.

Gonzales Coques: Jacques van Eyck és családja (?), 1653 körül

Gonzales Coques: Jacques van Eyck és családja (?), 1653 körül

Gonzales Coques-ot kortársai „kis Van Dyck”-nak nevezték, aki sokat merített nagynevű elődje ábrázolásmódjából, de képmásainak modelljeit sokkal kisebb méretben ábrázolta. Ahogy más műveinek, úgy ennek a csoportportréjának a megfestésekor is kicsi, kabinetkép-méretű, a polgári közeg meghittebb világához jól illeszkedő formátumot választott. A kis méret egyben közelebbről való szemlélésre hívja a nézőt, aki így felfedezheti a kép miniatűr finomságú részleteit, apró ikonográfiai utalásait is. A képen Jacques van Eyck antwerpeni polgármester és harmadik felesége, Elisabeth Horne, valamint négy gyermekük látható. Balra az asztal mögött a családfő levelet vesz át titkárától, elöl az idősebb fiú gambán játszik. Jobboldalt az anya gitárt és kottalapot tart, kétoldalt lányai, a festmény szélén álló premontrei szerzetes pedig a legfiatalabb fiúgyermekük. A hangszerek a művelt társasági emberhez illő tevékenységekre utalnak, a szerzetesfiú pedig a vallásos erényekre int. A baldachin és drapéria, valamint a loggiás palotahomlokzat a család tekintélyéhez illő környezetet alkot.

Pieter van Bloemen: Férfi hátulnézetből, 1674 után

Pieter van Bloemen: Férfi hátulnézetből, 1674 után

A vázlat kendőzetlen realizmusa talán első pillantásra meghökkentő, de ez a témaválasztás egyáltalán nem szokatlan a németalföldi művészetben. Már Id. Pieter Bruegelnek és követőinek falusi búcsút, parasztlakodalmat vagy éppen a főbűnöket ábrázoló kompozícióin is bőven találunk példát testi szükségleteiket végző alakokra.

Pieter van Bloemen az Itáliában működő északi festők, az úgynevezett bamboccianték utolsó generációjához tartozott. Kollégáihoz hasonlóan római műtermében festett életképeihez különböző helyszíneken készített rajzvázlatokat használt fel. Ez az élő modell után készült alakvázlat is elsősorban nagyvonalúságával ragadja meg a nézőt, talán egy motívumgyűjtő úton készülhetett, hogy majd kiindulópontként szolgáljon egy zsánerkép szereplőjéhez.