En

Mozdulatok a mozdulatlanban: táncábrázolások

45 perc
6 állomás
Mozdulatok a mozdulatlanban: táncábrázolások

Az útvonaltippet Horváth Melinda, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2021-ben.

 

Nem tudni, hogy pontosan mikor vált az emberi kultúra szerves részévé a tánc, de hogy már jóval a nagy civilizációk kialakulása előtt jelen volt az emberek életében, arról őskori ábrázolások sokasága tanúskodik.

Egyes állatok udvarlási időszakban lejtett „tánca” ösztönös; az embereknél a tudat fejlődésével a tánc kilépett az ösztönösség keretei közül és önálló művészetté alakult. Része lett az ünneplésnek, a rituáléknak és szakrális szertartásoknak. A tánc megjelenítésének első nyomai az őskori barlangfestményekről származnak, de a Biblia is számos alkalommal tesz említést a táncról, így adva történelmi bizonyítékot és művészeti ihletet az elkövetkező koroknak. Ezen a múzeumi sétán a tánc művészetét és kultúránkban betöltött szerepét dokumentáló alkotásokat mutatunk meg.

Állomások

  • Boiótiai terrakotta kartáncos-csoport
  • Ruháját rendezgető lány szobra, az ún. Budapesti táncosnő
  • Táncoló Lar bronz szobra
  • Kútkáva körtáncosokkal
  • A „Berni mester a szegfűvel”: Salome tánca
  • ifj. Hans Holbein metszete után: Haláltánc-sorozat

Boiótiai terrakotta kartáncos-csoport

Boiótiai terrakotta kartáncos-csoport

Egy talapzaton négy, kézzel formázott absztrakt figura nyúlik fel, karjaikat oldalra emelik. Hárman állnak az egyik oldalon, míg a negyedik velük szemben helyezkedik el. Az ábrázolás elnagyolt és statikus, talán csak a felemelt karok visznek némi lendületet a kompozícióba.

Ez a gyerekek gyurmaszobraira emlékeztető stílus csak Boiótiára jellemző. A szomszédos attikai ion népekhez képest a boiótok falusi emberek voltak, így a maradiság szinonimájává váltak, azonban művészeti stílusuk nem a maradiság, hanem az akkor kibontakozó egyéni iskola kifejezésmódja volt. Az általuk létrehozott műveken gyakran feltűntek a munkavégzés és a tánc zsánerábrázolásai. Ezen a szobron a figurák elrendezése leginkább a syrtos (gyűjtő-) nevű hagyományos néptáncra hasonlít, melyet körben vagy láncot alkotva jártak. A csoport vezetője a jobb oldalon állt, a tánc alatt többször kivált a sorból, hogy improvizáljon vagy új mozdulatokat mutasson társainak.

 

Ruháját rendezgető lány szobra, az ún. Budapesti táncosnő

Ruháját rendezgető lány szobra, az ún. Budapesti táncosnő

Az Antik Gyűjtemény egyik legnevezetesebb darabja az ún. Budapesti táncosnő a hellenisztikus kor művészetének szép emléke. A Nagy Sándor halálát követő időszakban a görög művészet modorossá vált, az elvesztett szabadság és az istenekbe vetett hit megrendülése miatt a műalkotások témái egyre profánabbá váltak. Bár társadalmi és politikai téren hanyatlás következett, a művészeteket a fényűzés jellemezte. Az élet legköznapibb eseményei is műalkotás témájává válhattak.

Ez a szobor egy, a ruháját oldalra húzó fiatal hölgyet ábrázol, ám ez az egyszerűnek tűnő mozdulat egy egészen bonyolult megoldású kompozícióból bontakozik ki. A lány elegáns tartását a felsőtest csavarodása miatt sokáig táncmozdulatnak vélték, azonban a tánc általános ókori ábrázolásának nem felel meg.
A fiatal lány a görög viselet jellegzetes alapdarabját, az ún. khitónt viseli, melyet két téglalap alakú lenszövetből varrtak és úgy fűzték meg a vállon, hogy az elegáns redőzetben omoljon le. A másik ruhadarab, amelynek rendezgetésével olyan elmélyülten foglalkozik, egy nehezebb anyagból készült köpeny, az ún. himationt.

Táncoló Lar bronz szobra

Táncoló Lar bronz szobra

A bronzból öntött szobor egy babérkoszorús, táncoló Lar istenséget ábrázol. A larok az ókori római vallás védőistenségei, családi tűzhelyek, mezők, határok és a termelés őrzői voltak. Védelmükre esküvőkön és minden fontos családi eseményen is szükség volt, ezért szobraik sokszor kerültek a családi asztalhoz. Voltak köztük, akik a földi és tengeri utakon, vagy a katonaság felett őrködtek, így az ókori Róma egyik legelterjedtebb isteneinek számítottak. Tiszteletük az egyszerűbb emberek között volt elterjedt, és bár a főbb istenségekhez képest csak korlátozott szereppel bírtak, mégis szerves részei voltak a mindennapi római hitvilágnak. Ábrázolásuk egységes, visszatérő elem a vidám táncos mozdulat: lábujjhegyen állnak az egyik lábukon egyensúlyozva, a jobb karjukkal egy ivókürtöt emelnek a magasba (ez itt sajnos hiányzik), míg a másik karjuk kínáló mozdulattal egy edényt nyújt a néző felé (az edény szintén hiányzik). A táncos, dinamikus mozdulatra az alak ruházatának libbenése is utal.

Kútkáva körtáncosokkal

Kútkáva körtáncosokkal

A víz az élet alapvető szükséglete, ezért a kutak minden társadalomban fontos találkozóhelyek voltak, amelyeket sokszor igényes kivitelű, díszes építményekkel és védművekkel láttak el. A középkori városokban, udvarokban kiemelt helyen álltak és sokszor ornamentális vagy profán témájú díszítést kaptak. Az itt látható kútkáva egymás kezét fogó táncosokat és zenészeket ábrázol. Viszontagságos történetéről árulkodik, hogy a szereplők arca szisztematikusan roncsolt.

A középkor elterjedt tánca volt a carolenak nevezett énekkel és zenével kísért kör- vagy lánctánc. Jacobus de Vitriaco püspök a carole táncról így fogalmazott: „egy olyan kör, amelynek közepén az Ördög áll, és azért fordul benne mindenki balra, mert mindannyian az örök halál felé tartanak.”

A középkor táncairól kevés információ maradt ránk, az első részletes táncleírás csak a 15. században jelent meg, az azt megelőző időkről csak a képzőművészeti alkotások szolgálnak forrásként.

 

A „Berni mester a szegfűvel”: Salome tánca

A „Berni mester a szegfűvel”: Salome tánca

A képen látható újszövetségi történet Márk és Máté evangéliumában olvasható, bár egyikük sem nevezi nevén az 5. századtól Salome-ként ismert hercegnőt. Heródiás lánya mostohaapja, II. Herodes Antipas születésnapján táncot lejtett a vacsoravendégeknek. A tánc annyira tetszett az ünnepeltnek, hogy felajánlotta a lánynak, bármit kérhet cserébe. Salome az anyjához futott tanácsért, aki Keresztelő Szent János fejét kérte. Heródiás nagyon haragudott a prófétára, mivel az ellenezte házasságtörő kapcsolatát. Bár a király vonakodott megölni az általa tisztelt prófétát, de hogy megőrizze tekintélyét tartotta a szavát.

A történet különböző pillanatait a művészettörténet során sokszor feldolgozták, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében is számos példát találunk Salome ábrázolásaira, maga a tánc viszont nagyon ritkán szerepel ezeken a képeken. A Bibliában kétféle tánccal találkozunk: Salome tánca a negatív példa, amely a bűnhöz és a csábításhoz kapcsolódik, az ószövetségi Dávid király szent tánca viszont az Istent dicsőítő rituálé része.

 

ifj. Hans Holbein metszete után: Haláltánc-sorozat

ifj. Hans Holbein metszete után: Haláltánc-sorozat

Ez a dombormű-sorozat a portréival hírnevet szerzett német reneszánsz mester, ifj. Hans Holbein legjelentősebb grafikai művét, az ún. Haláltánc-sorozatot reprodukálja. Az itt kiállított réz domborművek az eredetileg 41 lapból álló grafikai sorozat egyes darabjai alapján készültek. A lapok a társadalom különböző rétegeihez tartozó, tipikus figurák halállal való találkozását mutatják be. A halál eltörli a határokat, mely az életben elválasztja az embereket. Ebben a helyzetben mindenki egyenlő, hisz az mindenki számára titok, hogy hová vezeti kiszemelt áldozatát a csontváz képében megjelenő halál.

Általános felfogás szerint az angyalok örömtáncot járnak a Mennyországban, de a Pokolban vezeklő lelkek is eksztatikusan táncolnak. A haláltánc a tánc alapvetően vidám jelenségét a morbiditással köti össze, amely groteszk, abszurd és humoros jeleneteket eredményez. Ez a humor a vég fenyegetésére adott vigaszként szolgált, ugyanakkor vezeklésre ösztönöz. A műfaj születése talán a 14-17. század tragikus pestisjárványaihoz köthető, mikor a halál fenyegetése szinte állandó volt. Az írástudatlan köznéphez sokszor eredményesebben juttatták el az üzenetet ezek az erős érzelmi hatást kiváltó, meghökkentő ábrázolások, mint a templomi szónoklatok.