Az útvonaltippet Goda Zsófia Hajnal művészettörténész készítette 2022-ben.
Járja be a múzeum tereit és engedje, hogy megcsalják az érzékei! Az útvonalat követve nyolc festményen keresztül fedezheti fel az illúzió sokszínű megjelenését a művészetben. A festők az ókor óta hoznak létre illuzionisztikus alkotásokat. Az áhítat segítése, a tudományos megfigyelések, a festői tudás megcsillogtatása, a nézők elkápráztatása vagy éppen megtévesztése motiválta erre a művészeket. Raffaello és Canaletto, tér és távlat, anyagszerű és anyagtalan dolgok, festői bravúrok és ügyetlenségek várják a kalandozókat a múzeumi séta során.
Vajon sikerrel jártak a festők, és ma is hatnak ránk ezek az illúziók?
Kihajolni a falból
A Krisztus egyik ősét, Josefátot ábrázoló kép egy tizennégy darabból álló freskóciklus része, mely egykor egy észak-itáliai templom falát díszítette. A múzeumban azért helyezték magasra ezt az alkotást, hogy elképzelhessünk, hogyan hatott a hívekre a freskó a hajdani épület egyik kápolnájába lépve. A kápolna bejáratának széles boltívére felnézve az emberek más ószövetségi alakok mellett megpillantották Josefátot, aki mintha egy kerek nyíláson hajolt volna ki. Ezt az illúziót a festett építészeti elemek, az ablak alulnézeti ábrázolása, az árnyékolással a térbeliséget érzékeltető, előredőlő felsőtest és a peremre támaszkodó kéz teremtik meg. Hasonló festői megoldással találkozunk a Reneszánsz Csarnokban kiállított másik tizenegy freskórészleten is, de mind közül talán Josefát lép leginkább kapcsolatba a nézővel.
Az emeletre tartva vessünk egy pillantást a csarnok oszlopán elhelyezett rekonstrukciós ábrára, hogy jobban megértsük, honnan is kukucskált le évszázadokkal korábban társaival együtt Josefát.
A 3D göröngyös útján
Ezen a 15. századi firenzei oltárképen egy térben ábrázolt jelenetet látunk: a trónoló Máriát és a kis Jézust szentekkel körülvéve. A reneszánsz korában a perspektivikus ábrázolás tudományos szabályainak ismeretében a festők a kétdimenziós síkon a három dimenzió illúzióját tudták kelteni. A képen a térbeliség érzetét a figurák egymásmögöttisége, a rövidülésben ábrázolt padlómintázat és az építészeti elemek keltik. Ha azonban alaposabban megnézzük az oltárképet, számos, az illúziót megzavaró ügyetlenséget fedezhetünk fel rajta. Például a trón mellett álló Veronai Szent Péter vértanú (bárddal a fejében), a trón előtt térdeplő Sienai Szent Katalin vállára helyezi a kezét. A kettejük közötti távolság azonban túl nagy. A valóságban Szent Péter nem érné el Szent Katalin vállát. Minél tovább nézzük a képet, annál több furcsaságot fedezhetünk fel. Figyeljük meg Mária és Jézus kezeinek esetlen összefonódását vagy a trónról szinte lecsúszó Szűz alakját!
Színes távolságok
Az előző oltárképen a festő matematikai szabályokon alapuló módszert használt az ábrázolt tér leképezéséhez. Raffaello festményén viszont azt vehetjük szemügyre, hogy a reneszánsz mesterek miképpen hozták létre a tér és a távolság illúzióját a színek és a kontúrok segítségével. Az optikai jelenségek tudományos vizsgálata révén a művészek megfigyelték, hogy az emberi szem és a megfesteni kívánt tárgy közötti levegő mennyisége – amely a távolsággal növekszik –, hat az észlelésünkre. Raffaello képén azt tanulmányozhatjuk, hogyan adja vissza ezt a hatást a festő. Az előtérben ábrázolt tárgyakat barnás-zöld színekkel és éles vonalakkal, míg a távolabbi részleteket kékkel és tompább, elmosódott kontúrokkal festette meg a művész. Ezt nevezzük szín- és levegőperspektívának.
Látomás a vásznon
Ezen a 17. századi spanyol festményen forgószélként elénk tűnő férfit látunk ágaskodó fehér paripán, amint lábaival a földön fekvő katonákra tapos. Amíg az eddig megtekintett képeken a festők a kézzelfogható, földi valóság látszatát próbálták megteremteni, addig a spanyol Juan Carreño de Miranda egy mennyei jelenést ábrázolt. A kép főszereplője ugyanis Szent Jakab apostol, Spanyolország védőszentje, aki a legenda szerint, a 844-ben vívott Clavijo-i csatában sírjából kikelve vezette győzelemre a mórok ellen harcoló keresztény spanyol sereget. A plasztikusan megfestett katonákhoz képest a halálból visszatérő apostol, mint szellemlovas jelenik meg a képen. A vékony, lazúros festésmód révén Szent Jakab és lova égi fényárban fürdő tünékeny látomásnak hat. A szinte áttetsző ló és lovasa, a körülöttük örvénylő, felhőszerű fehér köpeny, az elmosódott kontúrok a kézzel nem fogható valóság illúzióját keltik.
Tapintható puhaság
Miranda látomásos ábrázolásával szemben a skót származású Philipp Ferdinand de Hamilton nagyon is realisztikusan jeleníti meg festményén a nyulat, a kakast és a két karmazsin pirókot. A 17. században a vadászat népszerű szórakozás volt az arisztokrácia és a gazdag polgárság körében, a vadászatban elejtett zsákmányt ábrázoló festmények pedig kedvelt díszei voltak a paloták termeinek. A vadásztrófea csendéletekre specializálódott Hamilton a mérethelyes ábrázolás és az anyagszerűen megfestett részletek által teremti meg a valósághűség illúzióját a vásznon. Szinte tapintható a nyúl szálanként megfestett puha bundája és a madarak színpompás, selymes tollazata. S már-már érezzük a festett bőrtarisznya bársonyosságát, a kőlap keménységét vagy az iránytű és a puska fémes hidegségét.
Ámulatba ejtve
Carlo Leopoldo Sferini képe zavarba ejtően élethű. Nehéz elhinni, hogy minden eleme ügyes festői ecsetvonások eredménye. A képbe festett kép, a precízen megjelenített árnyékok, a fa erezetét pontosan imitáló deszkák, a szalagba tűzött fésű és levelek, a szamárfüles rajz, a festőszerszámok megdöbbentően valóságos ábrázolása azt az érzetet kelti, mintha a festő műtermének falát néznénk. Ezt a szemet becsapó képtípust trompe l’œilnek nevezzük (tromper = megtéveszt; l’œil = szem). A 17. században önállósult műfaj a perspektíva egyre magabiztosabb alkalmazásának csúcsteljesítménye volt. A képen minden a létrehozni kívánt illúzió eszköze, festői trükkök sora, amelyek célja rászedni a szemlélőt: magát a tárgyakat nézi, nem pedig az azokról készült festményt.
Bravúr és ügyetlenség
Jan Davidsz. de Heem csendéletén egy gazdagon megrakott asztalon különféle ételek sorakoznak. Sferinivel ellentétben a holland festő képével nem akarja becsapni a szemet, ugyanakkor elismerést kiváltó valósághűségre törekszik. Vessünk csak egy pillantást a csillogó, friss osztrigákra! A magasabb nézőpontból ábrázolt asztal bevonja a nézőt és térérzetet ad, melyet tovább növel az asztal szélén túlnyúló szőlőinda és citromhéj. Az illúzió szempontjából fontos kiemelni az ábrázolt részletek anyagszerűségét, melyet a festő az eltérő mennyiségben felhordott festékkel ér el. A szőlőszemek áttetszőségét a vékonyan, míg a citrom rücskös héját a vastagon felvitt festékréteg teszi megtévesztően élethűvé.
Heem képével szemben Andriaenssen illúziója nem hihető. Hiába mesteri a tálcán visszatükröződő articsóka képe, túl meredek asztalán nem állnak meg precízen kivitelezett tárgyai. A tálcára tett kést is csak a festői szándék tartja ott.
Titkos segédeszközök nyomában
Az utolsó állomás felé sétálva álljunk meg egy pillanatra a 2. emeleti kiállítótérben Liotard lenyűgöző trompe l’œil festménye előtt is!
A látott világ minél pontosabb ábrázolásához a festők a 17. századtól már camera obscurát (lyukkamerát) is használtak. A fényképezőgép ősének tartott camera obscura egy sötét doboz vagy szoba, melybe a fény csak egy apró lyukon jut be. A lyukkal szemközti oldalon fordított állású, színes kép rajzolódik ki, melyet a művészek alaposan megfigyelhetettek, hogy aztán szinte fényképszerű pontossággal képezzék le a lefesteni kívánt témát. A 18. században alkotó, velencei Canaletto is „mesterséges szem”-ként használta ezt az optikai eszközt művészetének tökéletesítésére. Először a kamerán keresztül megjelenő éles képen tanulmányozta az épületek, utcák, kanálisok részleteit, majd megfestette azokat.
Hajoljon közel és figyelje meg a segédeszköz használatára utaló jeleket! A festő a tárgyak felületén megcsillanó fényt apró fehér pontokkal jeleníti meg, melyet szabaddal szemmel nem, csak a camera obscurán keresztül érzékelünk így.