Az útvonaltippet Hont Jázmin, az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette 2021-ben.
A képzőművészeti alkotásokon gyakran tűnnek fel szentek, hősök, vagy fontos és befolyásos történelmi személyek. Ezek között azonban lényegesen több a férfi, mint a nő. Az utóbbiak általában passzív szerepet kaptak és sokszor meztelenül jelentek meg a képeken. A nőábrázolásoknak évszázadokon keresztül alapvetően két típusa volt. Az egyik szenteket vagy más erényes nőket mutatott be, olyanokat, akik a fiatal lányok számára példaképül szolgálhattak. Ezek a művek általában a nők „három fő erényét”, az engedelmességet, a hallgatást és a szüzességet hangsúlyozták. Más alkotásokon viszont bűnösként, gonosz csábítóként jelenítették meg a női szereplőket, a középutat pedig nem igazán ismerték.
A nők sokáig az apjuk és férjük legális tulajdonának számítottak. Idővel azonban egyre többen tanultak meg írni és olvasni és szereztek egyre komolyabb műveltséget, így elindult a vita a nők helyzetéről: arról, hogy eredendően alárendelt szerepűek-e, mint hitték, vagy ha egyenlő esélyeket kapnak, akkor igenis tudnak ugyanannyit, mint férfitársaik. Heinrich Cornelius Agrippa 16. századi író felhívta a figyelmet arra, hogy a Biblia szerint a nő és a férfi egyenlőnek lett teremtve. A 17. századi Franciaországában pedig egyre több nők által jegyzett irodalmi alkotásban jelent meg femme forte alakja, azaz az erős nő, akit keresztény amazonként jellemeztek. Ezzel párhuzamosan a festményeken is megjelentek az aktív, cselekvő hősnők: uralkodók, szentek, hősök és gyilkosok, akikben több közös van, mint elsőre gondolnánk.
Először Cornelis van Haarlem egy különös mitológiai témát feldolgozó festményénél állunk meg. A festmény főszereplője Lara, latiumi nimfa, akinek a neve – utalva „bűnére” – fecsegést jelent. Ovidius Fasti-ja szerint Jupiter kinézte magának Juturnát, a római fórum tövében fakadó gyógyforrás nimfáját, aki viszont nem viszonozta érzelmeit. A főisten a környék összes nimfájának megparancsolta, hogy hallgasson arról, hogy erőszakkal akarja megszerezni a nimfa szerelmét, Lara azonban ellenszegült. Tudta, hogy nem lesz jó vége, ha nem követi Jupiter parancsát, mégis segített Juturnának menedékhelyet keresni, ahol elbújhatott üldözője elől. Sőt, még Junónak, Jupiter feleségének is szólt férje hűtlen, bűnös vágyairól. A főisten akkora haragra gerjedt, mikor megtudta mindezt, hogy Merkurral közösen kitépte Lara nyelvét, hogy soha többet ne fecseghessen. A festmény ezt a kegyetlen jelenetet örökíti meg, ám a szörnyűségeknek itt még nem volt vége, hiszen Merkur meg is erőszakolta az elnémult nimfát, miközben az Alvilágba kísérte. Így járt a hősies Lara, aki annak ellenére tett meg mindent Juturna megmentéséért, hogy a sikerre halvány esélye sem volt.
Most a sétánk egyik legfontosabb műve: Artemisia Gentileschi Jáhel és Sisera című festménye következik. Gentileschi különösen fontos ebben a témában, képein keresztül ugyanis egy női művész nézőpontját is megismerhetjük. Festményeinek gyakori szereplői a mély beleérzéssel ábrázolt határozott nők, akiket egy világ választ el a férfi művészek érzelemmentes, sokszor csak díszként szolgáló nőalakjaitól.
Ez a festménye Jáhel történetének egy részét mutatja be, melyben Sisera, a pogány hadvezér a Bárák elleni csatából menekülve, egy általa semlegesnek hitt területen Hébertől és feleségétől, Jáheltől kért menedéket. Az este folyamán Jáhel beosont az alvó Siserához és egy sátorszöggel beleszögelte a fejét a földbe. Gentileschi drámai, érzelmekkel telített jeleneteihez képest, ezen a művén a főhős teljes nyugalommal, szinte boldogan cselekszik. Erre a szenvtelenségre az adhat magyarázatot, hogy Gentileschi Sisera figuráját tanáráról, Agostino Tassiról mintázta, aki korábban megerőszakolta, majd prostitúcióval vádolta meg őt. A festőnő több hasonló képen is „bosszút állt” az erőszaktevőn, például a Juditot és Holofernészt ábrázoló művén is Tassiról mintázta a lefejezett férfi alakját.
Tovább haladva pontosan erre a témára találunk egy nagyszerű példát: Johann Liss Judit Holofernész sátrában című festményét. Judit talán a legismertebb és legtöbbet ábrázolt hősnő. A Szépművészeti Múzeumban is több helyen találkozhatnak a levágott fejet tartó nő képével, vagy azzal a jelenettel, amikor Judit kardot tart Holofernész nyakához. Ez a kivételes mű, a tipikus jelenethez képest egy pár perccel későbbi pillanatot ábrázol, azt amikor Judit a szolgálónőjének nyújtja a levágott fejet, miközben az élettelen testből már ömlik a vér. A Judit-ábrázolásokon megszokott érzelemmentes szép női arc helyett itt Judit hátra fordulva kinéz a képből egyenesen ránk, büszke, elégedett tekintettel, mintha azt mondaná, hogy bármikor újra megtenné.
A történet szerint Holofernész serege hadjáratot vezetett Izrael ellen, ahol elfoglalták Bethulia városának vízforrását. A város lakói étlen-szomjan már-már feladták a küzdelmet, mikor Judit a hadvezér kegyeibe férkőzött, leitatta őt, majd mikor elaludt, levágta a fejét. A levágott fejet a városfalra kitűzve megfutamította az ellenséget és felszabadította városát.
A következő mű az előző kettővel ellentétben egy mártírszent, Szent Katalin életének egy jelenetét mutatja be. Katalin a legenda szerint a császár parancsát megtagadva nem volt hajlandó részt venni a pogány bálványimádó szertartásokon. Ezért ötven bölcset küldtek hozzá, hogy győzzék meg őt. Katalin bátran és okosan érvelt a meggyőződése mellett, ezzel megtérítette a tudós férfiakat. A festményen az a jelenet látható, ahogy a férfiak érzelmekkel tele, feldúltan és kétségbeesetten magyaráznak neki, miközben ő teljes nyugalommal, rezzenéstelen, elszánt arccal néz velük szembe. Katalint ezután börtönbe vetették, ahol még több embert, köztük a császárnét is megtérítette. Először kerék általi halálra ítélték, de az egy isteni csoda folytán összetört, így végül a császárnővel együtt lefejezték. Eddigre azonban már több száz embert megtérített.
Míg az előző hősnőket győzelmük vagy bukásuk pillanatában láttuk, Adriaen van der Werff Zsuzsanna és a vének című festménye, az ószövetségi történet elejét mutatja, csak úgy mint a legtöbb erről a témáról szóló festmény. Ezért sokan talán nem is tudják, hogy hogyan folytatódik a történet. Zsuzsanna férje gyakran fogadott vendégeket, köztük két vén bírót, akik kifigyelték maguknak a feleségét. Elbújtak a kertben, hogy meglessék fürdőzés közben. A festmények általában a leskelődést ábrázolják, miközben a drámai események csak ezután következtek. Zsuzsanna észrevette a kukkolókat azok pedig rárontottak és megpróbálták fenyegetéssel szexre kényszeríteni. Azt mondták, ha nem engedelmeskedik, feljelentik, hogy egy fiatal szeretővel kapták rajta. Az akkori törvények szerint, ha két ember ugyanazt állította, az már elegendő bizonyíték volt, az erényes feleség mégis ellenállt. A vének ígéretüket betartva hamisan tanúskodtak ellene, ezért Zsuzsannát halálra ítélték. Isten azonban meghallotta imáit, és lehetőséget adott neki, hogy bebizonyítsa az igazát. Segítségére küldte Dávidot, aki külön-külön megkérdezte a két férfit, hogy hol és hogyan kapták rajta Zsuzsannát. Természetesen a válaszuk nem egyezett, ezért megkövezték őket. Nőként egy ilyen ügyet megnyerni szinte lehetetlen volt abban a korban, ezért is olyan fontos a bántalmazói ellen győzedelmeskedő Zsuzsanna alakja.
Végezetül a második emeleti kiállítótérben egy rokokó festmény nézünk meg a legismertebb és legnagyobb uralkodónőről, az utolsó fáraóról, akit a római lejárató kampány sikeresen férfifaló démonná degradált az utókor számára. VII. Kleopátra azonban sokkal több volt egy szép arcnál. Tehetséges politikus, a haditengerészet parancsnoka, kiváló diplomata és író, aki körülbelül tíz nyelven beszélt, diplomáciai ügyeit mindig a másik fél nyelvén intézte. Miután túlélt egy államcsínyt, megbékítette a polgárháború szélére sodródott országot, felvirágoztatta és megőrizte függetlenségét, egészen korai haláláig. Az Augustus elleni háborúban Egyiptom elbukott, ezért öngyilkos lett. Általában életének ezt a jelenetét ábrázolják, ahogy Johann Byss festményén is látható. Az elterjedt legenda szerint Kleopátra áspiskígyó marással vetett véget az életének. Ez a kígyó Egyiptom jelképe, tiszteletben tartott állat, de marása nem minden esetben halálos, és nem is valószínű, hogy Kleopátra így követte volna el az öngyilkosságot. Sokkal valószínűbb, hogy megmérgezte magát.
Byss képe is a csábító nő sztereotip felfogását tükrözi: Kleopátra fedetlen kebellel, erotikus pózban oltja ki életét. A festő szexualizálja a tragikus öngyilkosságot, ezzel lealacsonyítja Kleopátrát, aki valójában a történelem egyik legnagyobb uralkodója volt.