Az útvonaltippet Szalai Szonja, Az ELTE BTK végzős művészettörténész hallgatója készítette.
A halál és a túlvilág a kezdetektől intenzíven foglalkoztatja az emberek fantáziáját, és gyakran megjelenik a művészetekben is. Minden népnek, minden vallásnak és minden kultúrának más elképzelései voltak és vannak a túlvilágról. A legérdekesebb, hogy míg a keresztény kultúrkör erkölcsi alapon sorolja be a holt lelkeket más és más helyekre, addig az ókori Egyiptomban, vagy például a görög-római kultúrában ez egészen másképp működik. Miért tekintünk az alvilágra egy szenvedésekkel teli helyként? Miért borzongunk meg a pokol szó hallatán? Ez a múzeumi séta sorra vesz néhány túlvilágot ábrázoló alkotást, amelyek különféle korszakok és népek vallási és kulturális felfogása szerint, igyekeznek választ adni arra az örök emberi kérdésre, hogy mi történik velünk a halálunk után.
Az ókori Egyiptomban ismeretlenek voltak a pokol vagy a mennyország megfelelői, isteneik között viszont több halotti isten is fontos szerephez jutott. Ez a papirusz a túlvilági utazásról szól, annak állomásait örökíti meg. Az első jelenet múmia formájú lényeket ábrázol egy kígyó tekervényei közt, az állat fejébe fúródó kések jelzik, hogy ő a Napisten által legyőzött ellenség, Aphópisz. A túlvilágra vezető út veszélyekkel teli, ezért központi szerepet kap a próbatételek megjelenítése, melyeket a Napistennek és minden túlvilágra távozó léleknek Ozirisz sorsával azonosulva meg kellett vívnia, hogy részesülhessen az újjászületésben. A Napistenre utal a papirusz közepén megjelenő vörös napkorongot ábrázoló bonyolult motívum és a bal szélen látható két szkarabeusz bogár is, amelyek már a keleti horizonton felkelő Napot, azaz az újjászületést jelenítik meg.
Legendák sokasága mesél arról, amikor különféle hősök látogatást tesznek az alvilágban. Jézus Pokolba való leereszkedése az ő isteni mivoltának bizonyítéka, kifejezi hatalmát a halál és az alvilág fölött. Ebben a történetben azonban a pokol nem a kárhozottak bűnhődésének helyét jelöli, hanem a holtak országát. Az Ószövetségi kinyilatkoztatás szerint a holtak a seol-ban tartózkodnak, a sötétség országában, és csak Isten tartja őket számon. Krisztus föltámadásával megtörte a halál és az alvilág hatalmát. A Szentírásban az alvilág több részből áll, más sors jut a jóknak és a rosszaknak. Jézus az alvilágnak abba a részébe szállt le, melyben az ószövetségi igazak megváltásukra vártak. A teljes teológai értelmezés szerint Krisztus „alászállása” nem más, mint maga a halál átélése. A Megváltó velünk van a halálban és bennünket is képes kivezetni annak átkából. A képen a keresztes zászlót tartó Krisztus kézen fogva vezeti ki Ádámot és Évát az alvilágból. Az ördögöt szimbolizáló lény a kőépületből hajol ki, kezében kétágú vasvilla. A háttér zöld ligete a pokolból kivezetettek számára a Paradicsom nyugalmát ígéri.
A szomszédos teremben látható, másik Krisztus a Pokol tornácán festmény ábrázolásmódja hasonló az előző képhez, az alakok helyzete változik meg csupán. Krisztus már kivezette Ádámot és Évát, akik mögötte állnak, ő maga pedig további lelkekért nyúl. Két szörnyalak tűnik fel, az egyik a Pokol kapuján tekereg és egy lándzsával nyúl a megszabadítottak felé, másikuk az alakok lábainál hajol ki egy csapóajtó szerű szerkezet mögül. A vöröses-sárga ég baljós hatása és a lángok megjelenítése a festmény alján, fokozzák a kép drámai mivoltát. A poklot szimbolizáló épületrészlet mindkét alkotáson kapu-formát ölt. Itt egy íves átjáró, a Pacher-festményen pedig pusztán egy nyílás az egymásra pakolt szögletes kőtömbök közt.
Aeneas és Sybilla története Vergilius Aeneisének hatodik könyvében szerepel. Hádész és római megfelelője Pluto, kinek alvilági birodalmába a Trójából menekülő Aeneas alászáll, nem azonos a keresztény értelemben vett Sátánnal, nem okozza az emberek halálát, viszi el lelküket, pusztán uralkodik fölöttük. Aeneas a cumaei Sybilla vezetésével jut el az Alvilágba, ahol feltárul előtte leszármazottjainak jövője. Görög és római hősök sokasága járt már előtte a túlvilági tájakon, többek között Theseus, Hercules, Orpheus vagy Pollux is. Aeneas számtalan szörnyalakkal találkozik alvilági útja során, többek között a Gyász, a Kétség, a Járvány, a Félelem, az Éhség, a Halál és a Balsors megtestesítőivel, valamint mitológiai alakok végtelen hadával. A képen szereplő figurák megjelenítésmódja azonban inkább a pokolról alkotott keresztény elképzeléseket követi: ördögszarvakat viselő, félig állat, félig emberszerű alakokat látunk. A komor, groteszk figurák sokasága sokkal inkább a pokolban szenvedő lelkeket idézi, nem pedig a túlvilágra áttért békére lelt holtakat.
Agostino Zoppo bronz szobrocskájának témáját Euripidész is feldolgozta Alkésztisz görög királylányról szóló drámájában. Alkésztiszt, miután önként hajlandó volt meghalni férje helyett, hogy az megmenekülhessen a haláltól, Héraklész visszahozta az alvilágból. A kettejük fölé tornyosuló hegyen az alvilági Erinnüszök, a bosszúállás istennői valamint Hádész, az alvilág királya és kutyája Cerberus alakjai fedezhetők fel. Érdekes a címadás, hiszen a görögök túlvilágról alkotott elképzelései közt nem kapott szerepet a pokol, minden lélek az Alvilágba került. Azok, akik valamilyen módon kiváltották az istenek ellenszenvét, haláluk után örök időkre a Tartaroszban bűnhődtek, mely a Pokolhoz hasonlóan, a szenvedés és kín helyszíne volt a túlvilágon.
Az ember természetéből adódóan szorong a haláltól, ezért az évezredek során minden nép megpróbálta papírra vetni az elképzeléseit a halál utáni élettel kapcsolatban. Szinte minden vallásban jelen van a bűnös lelkek vezeklésének helyéül szolgáló örök kín birodalma, és minden alkotó sajátos elképzelés szerint örökíti meg ezt. A séta során megfigyelt tárgyak keresztény kultúrkörben nevelkedett alkotói egész másképp viszonyulnak az antik alvilágképhez, ezt volt alkalmunk összevetni az egyiptomi halotti papirusz, ábrázolásaival is; készítőik mindannyian saját hitviláguk és kulturális beágyazottságuk szerint jelenítették meg a számukra elképzelhetetlent.