En

Egy modern 16. századi mester: Agnolo Bronzino

30 perc
7 állomás
Egy modern 16. századi mester: Agnolo Bronzino

Mégis hogyan mondhatjuk valakire, aki a 16. században született, hogy modern? Úgy, hogy nem akárkiről beszélünk, hanem Agnolo Bronzinóról – a manierizmus, azaz a késő reneszánsz és barokk közötti átmeneti korszak nagymesteréről, Michelangelo mellett a kor alighanem legműveltebb alkotójáról. A 16. századi vallásháborúk, a reformáció, felfedezések sora, a gyorsan terjedő könyvnyomtatás és az egyre fellendülő kereskedelem egy addig ismeretlen, nyugtalan világot eredményezett, ami képzőművészeti szempontból is egy különleges, erősen intellektuális jellegű korszakot hozott érett látásmóddal, furcsa ritmusú kompozíciókkal, megnyújtott formákkal és új szépségeszménnyel. A manierista művekben van valami misztikus, bonyolult és nyugtalan – tökéletesen tükrözve a kor szellemét –, ám meglepő és különös részleteik ellenére ezeket a „maníros” alkotásokat mindmáig magával ragadónak tartják nézőik.

Bronzino emberábrázoló képessége rendkívüli: arcképei és többalakos portréi tárgyszerűek, mégis tökéletesek és fagyosan reprezentatívak. A festő inkább a közeggel jellemez, nem annyira a direkt arckifejezésekkel vagy lélektani mélységű mimikával: őt modelljeinek az intellektusa, a környezethez való viszonyuk és társadalmi szerepük érdekli, semmint lelkiviláguk. Az eszményt, az ideát tökéletes festői eszközökkel valósítja meg, festészetét távolságtartó elegancia, hűvös színkezelés és márványos felületek jellemzik. A hagyomány szerint emiatt ragasztották rá kortársai a Bronzino nevet (más vélekedések szerint sötét bőrszíne miatt), a névadás mindenesetre olyan sikeres volt, hogy ma már szinte csak ragadványnevén ismerhetjük a zseniális Agnolo Bronzinót, akinek egyébként eredeti neve Agnolo di Cosimo di Mariano volt.

A Szépművészeti Múzeum több alkotást is őriz e modern 16. századi mester művei közül, melyek természetesen nem maradhatnak ki útvonaltippünkből sem. Ugyanakkor érdemes megismerkedni néhány kortárssal és további olyan alkotókkal is, akikkel Bronzino valamilyen módon kapcsolatban állt, hasonló volt stílusuk, művészetszemléletük, vagy életük egy-egy pontján keresztezték egymást az útjaik.

Állomások

  • Giorgio Vasari: A kánai menyegző, 1566
  • Girolamo Mazzola Bedoli: A szent család Assisi Szent Ferenccel, 1532–1535 körül
  • Michele di Ridolfo: Mária gyermekével és a kis Keresztelő Szent Jánossal, 1540–1550 körül
  • Jacopo Bassano: Krisztus útja a Golgotára, 1552 körül
  • El Greco: Bűnbánó Magdolna, 1576–1577 körül
  • Agnolo Bronzino: Pásztorok imádása, 1539–1540
  • Agnolo Bronzino: Venus, Amor és a féltékenység, 1550 körül

Giorgio Vasari: A kánai menyegző, 1566

Giorgio Vasari: A kánai menyegző, 1566

Bronzino festői pályáját Jacopo Pontormo-nál kezdte, ami olyan gyümölcsöző kapcsolatnak bizonyult, hogy a két alkotó később több közös freskósorozatot is készített. Pontormo a 16. század eleji firenzei művészet egyik csodagyereke volt, aki tizenkilenc éves korától fogva a Mediciek kedvelt festőjeként működött és – többek között – a korban divatos hatalmas falképeinek hála már életében sikert sikerre halmozott. Giorgio Vasari, Bronzino kortársa és barátja szerint Pontormo és Bronzino kölcsönösen tisztelték egymást mind szakmailag, mind emberileg, és gyakran inspirálódtak is egymás alkotásaiból. A híres művészéletrajz-író és festő Vasari leírása szerint Pontormo fiaként szerette Bronzinót, olyannyira, hogy József Egyiptomban című sorozatán az egyik gyermek képében Bronzino portréját festette meg. A manierista alkotó nemcsak Vasari kortársa, hanem jó barátja is volt. „Bronzino a legszelídebb […] barát, aki mindig kedves és udvarias, szerető és nemes. Természetéből fakadóan békés, aki sohasem sért meg senkit és kortársai közül is mindenki elismeri és szereti” – írta róla.

Vasari itt látható alkotása mondhatni eklektikus az akadémista és manierista stílusjegyek vegyítése miatt: a víz borrá változtatásának csodája miatt teátrális gesztusok és mimika látható az arcokon, ami szigorú kompozíciós megoldásokkal és elemekkel egészül ki. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található alkotás egyébként egy kisebb méretű változata az eredetinek (a másik kis méretű verzió a firenzei Uffizi képtár tulajdona), amely a perugiai San Pietro bencés kolostorban található.

Girolamo Mazzola Bedoli: A szent család Assisi Szent Ferenccel, 1532–1535 körül

Girolamo Mazzola Bedoli: A szent család Assisi Szent Ferenccel, 1532–1535 körül

Érdemes néhány manierista alkotást szemügyre venni, mielőtt mélyebben beleásnánk magunkat Bronzino művészetébe. Girolamo Mazzola Bedoli a pármai manierizmus mestere volt, a szintén ragadványnevén ismert Parmigianino (született Girolamo Francesco Maria Mazzola) egyik legkiválóbb követője. Bedoli hasonló mester–tanítvány, majd szakmai partneri és baráti kapcsolatban állt Parmigianinóval, mint Bronzino Pontormóval.

A szent család Asissi Szent Ferenccel című alkotás egyetlen valószerűen megformált alakja a szürke csuhában látható Assisi Szent Ferenc. A szent család látomásként jelenik meg előtte és a kép nézője előtt is: a szereplőket lágyan hullámzó körvonal foglalja egységbe, mégis, mintha nem vennének tudomást egymásról, külön-külön élnek és pózolnak a festményen. A pármai művészetben ebben az időszakban gyakori az anyai gyengédség ábrázolása, így e tekintetben is különlegesnek számít Bedoli műve.

Michele di Ridolfo: Mária gyermekével és a kis Keresztelő Szent Jánossal, 1540–1550 körül

Michele di Ridolfo: Mária gyermekével és a kis Keresztelő Szent Jánossal, 1540–1550 körül

Michele di Ridolfo, aki idősebb műhelytársa iránti tiszteletből vette fel a Ridolfo nevet, az 1540-es években vált érzékennyé a manierizmus hozta változásokra. A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő alkotás egy angliai magángyűjteményben őrzött kompozíció saját kezű változata, melyen a manierista stílusjegyek szervesen épülnek rá az érett reneszánsz festészet alapjaira. Mária fejének és jobb karjának ellentétes irányú mozdulata eszünkbe juttathatja Raffaello Esterházy-Madonnáját, de Mária megformálásában bizonyára szerepet játszott Michelangelo Medici Madonnájának tanulmányozása is. Érdemes megfigyelni a festményen a megnyújtott figurák körvonalait, az alakokból sugárzó eleganciát, a porcelános bőrfelületeket és a páratlan színgazdagságot, melyek mind a manierizmus stílusjegyei.

Jacopo Bassano: Krisztus útja a Golgotára, 1552 körül

Jacopo Bassano: Krisztus útja a Golgotára, 1552 körül

Ha nem tudnánk, hogy Bassano a velencei iskolához tartozó alkotó volt, művein valószínűleg akkor is éreznénk az Adria királynőjének, a fény és víz városának atmoszféráját és színeit. A művész már fiatalkorától kezdve apja műhelyében dolgozott, majd az ő fiai is beszálltak a munkálatokba: mind a négy fia festőként dolgozott a későbbiekben. A családi műhelyben fontos volt a folyamatosság és az együttműködés: több Bassano-alkotás is közös munka eredménye. Mivel a festő 1592-ben bekövetkezett halála után fiai továbbra is az ő stílusában dolgoztak, jelentősen megnehezítették a művészettörténészek munkáját, nem könnyű megállapítani, melyik darabot hozta létre Jacopo, és melyiket a fiai.

Bassano manierizmusa nem az akadémista, hanem az expresszív és misztikus irányt képviseli. Krisztus útja a Golgotára című művének szereplői mintha egy lidérces álomban tűnnének fel: Krisztus épp földre roskad, ám arcán nincs szenvedés; Veronika – a jóság megtestesítője – tekintete nem látható, csupán az irgalmasság kendője; Szűz Mária és kísérői pedig a fájdalom géniuszai. Izmos testű alakok és lovak torlódnak össze a közelről ábrázolt kompozíción, az égből csupán egy keskeny sáv látszik, azt is dárdák szabdalják részekre. A művön egyszerre megjelenő szeretet és a brutalitás, a fémes színek és a páncélokon megcsillanó fények megoldásai Bassano festményét kiemeli a kor manierista remekművei közül.

El Greco: Bűnbánó Magdolna, 1576–1577 körül

El Greco: Bűnbánó Magdolna, 1576–1577 körül

Hogyan is maradhatna ki El Greco, a görög származású spanyol festő a manierista festők sorából? A Velencei Köztársaságban, Krétán született Domenikosz Theotokopulosz, ismertebb nevén El Greco, azaz „A görög”, a manierizmus egyik legnagyobb mestere. Bár élete későbbi részét Spanyolországban töltötte, huszonhat éves kora körül Velencébe ment egy rövid időre, ahol Tiziano, Tintoretto és Veronese munkásságát tanulmányozta. Színkezelése és dramaturgiája Tizianótól eredeztethető, bizonyos korabeli feljegyzések szerint tanulhatott is nála.

A szinte expresszív hatású Bűnbánó Magdolna című művének főszereplőjét a belső elragadtatottság állapotában láthatjuk: kéztartása és az alakját övező égi fény képzeletbeli jelenésre utalhat. Magdolna történetét a festő Tiziano példája nyomán egyetlen pillanatba sűrítette: a pusztaságban halálon és örökléten meditáló kurtizán megtérésének momentumába. Míg Tizianónál erotikus felhangok kísérik az asszony szenvedélyes kitárulkozását, El Grecónál a vakító fénycsóva szinte megtisztítja őt, a halandóságra utaló koponya kiesik a kezéből, háta mögött pedig az ég felé tör az öröklét szimbóluma, a borostyán.

Agnolo Bronzino: Pásztorok imádása, 1539–1540

Agnolo Bronzino: Pásztorok imádása, 1539–1540

Bronzino tehetségére a Mediciek is felfigyeltek: I. Cosimo Medicinek, azaz Toscana nagyhercegének udvari festőjeként Bronzino több portrét is készített a család tagjairól a tőle megszokott hűvös, távolságtartó, mégis lenyűgözően élethű megformálással. Firenze már a 15. század eleje óta a megújuló európai civilizáció legfontosabb központjának számított: szerepe mind az üzleti élet, mind a művészetek területén megkerülhetetlen. Nem véletlen, hogy a firenzei arisztokrácia (is) oly nagyra becsülte Bronzino portréit, csakúgy, mint mitológiai és vallási témájú műveit. Az, hogy Bronzino harmincnégy éves korától kezdve részese ennek az udvari kultúrának, nemcsak megrendeléseket, hanem jómódot is biztosított számára.

A Pásztorok imádását Vasari páratlanul szépnek tartotta, hozzátéve, hogy éppen az életrajz írásának idején készült róla metszet, de tőle értesülünk arról is, hogy a festmény megrendelője Filippo d’Averardo Salviati, azaz I. Cosimo Medici herceg unokaöccse volt. Bronzino rendkívül nagy ambícióval festette művét, amely több szempontból is különleges. Életművében ritka a kis méretű sokalakos kompozíció, de a klasszikus reneszánsz harmónia és manierista eszmények összekapcsolása is: a tudatos szerkesztéshez erőteljesen csavart mozdulatok és az alakok szoborszerűsége társul, manierista szellemben átértelmezve a klasszikus előképeket.

Agnolo Bronzino: Venus, Amor és a féltékenység, 1550 körül

Agnolo Bronzino: Venus, Amor és a féltékenység, 1550 körül

„A nemzeti múzeum képtára … igen becses művel szaporodott” – adta hírül 1863. február 1-jén a Vasárnapi Újság. Tehát a festmény már több mint százötven éve magyarországi közgyűjtemény részét képezi. Venus és Amor antikizáló jelenetét jelenlegi ismeretünk szerint három alkalommal festette meg Bronzino: a budapesti darabon túl a londoni National Gallery és a római Galleria Colonna is őriz egy-egy ilyen témájú művet. A világon először 2010-ben, a firenzei Strozzi-palotában nyílt önálló kiállítás Bronzino műveiből, amelyen ez az alkotás is látható volt – a másik kettővel együtt. A tíz évvel ezelőtti nagyszabású tárlaton a mester teljes művészi pályafutásának közel 80 százalékát bemutatták, ami összesen több mint hatvan festményt jelentett. Érdekes adalék, hogy a kiállításra restaurálták a Venus, Amor és a féltékenység című alkotást is, ami meglepő dolgokat rejtett: a legmodernebb technika segítségével kiderült, hogy a jobb alsó sarokban szatírmaszkokkal játszadozó két puttó közül az egyik eredetileg maga is szatírfigura volt (s ekkor még a „földi szerelmet” testesítette meg annak „égi másával” szemben). Ez azért is figyelemre méltó, mert a mű keletkezését 1550 körülre teszik, miközben római „testvérét” 1553–1554-re, ennek címe pedig Venus, Amor és szatír.

„Emberi szem nem láthat így” – állapította meg Bronzino festészetéről Heinrich Wölfflin, a jeles művészettörténész. A festő művészetében ekkor már átbillent a tartalom és a forma a légies érzelmek lírai ábrázolásáról a „földhözragadt” hús-vér erotika preferálására. Jelen alkotáson bámulatos ellentét feszül a nyílt erotikus tartalom és a józan forma között. A téma manierista – mesterkélt –, olyannyira, hogy a kép (és további két „testvére”) pontos értelmét talán soha nem sikerül megfejteni.