Az elmúlt időszak nehézségei miatt hirtelen borult fel valamennyiünk megszokott életritmusa. A rendkívüli helyzethez igazodva új rendszert alakítottunk ki a munkához, a tanuláshoz és a kikapcsolódáshoz. A szabályokat gondosan betartva azonban immár kiléphetünk a négy fal szorításából, és fokozatosan visszatérhetünk eredeti hétköznapjainkhoz, szokásainkhoz – „régi” önmagunkhoz.
A mindennapokból való kiszakadást, a nyomasztó kötöttségek feloldását az ókoriak elsősorban Dionüszoszhoz kapcsolták. Az Antik Gyűjtemény virtuális útvonaltippjébe – ezúttal a vitrinek válaszfala nélkül – olyan műtárgyakat válogattunk, amelyek ábrázolásain a görög-római istenalak legkülönfélébb arcai mutatkoznak meg. A jelenetek, részletek értelmező megfigyelése révén láthatóvá válik, hogy az ókori embert is hasonló kérdések foglalkoztatták, mint bennünket.
Dionüszosz elsősorban úgy él a köztudatban, mint a bor és mámor istene, akinek ajándékával élve az emberek kilépnek önmagukból. Természetének ez az arca rajzolódik ki az itt látható vázakép középső alakjában: az isten egyik kezében szőlőindák tekergőznek, a másikban ivókürtöt (rhütont) tart. Kétoldalt gyakori kísérői, szatüroszok fordulnak felé, mindketten önfeledten, bortól megrészegülten táncolnak. Dionüszosz felszabadította elementáris ösztöneiket, vágyaikat – ahogy ábrázolásukban, úgy viselkedésükben is felfedezhetők emberi és állatias vonások. Dionüszoszon azonban nem fog a saját hatalma: tekintélyt parancsoló nyugalomban áll közöttük.
Athéni feketealakos amphora: Dionüszosz és kísérői. Fleissig-festő, Kr. e. 540–530
A korlátok áttörése, a valóság határainak elbizonytalanítása ragadható meg a következő váza egyik különleges részletében is: a jobb oldali szatürosz démoni tekintettel kinéz a vázakép mindenkori szemlélője felé – a tekintetek találkozásában mintha feloldódna a jelen és a váza világa közötti határ.
A szatüroszok mellett itt mainaszok, más néven bakkhánsnők is láthatók. A mainaszok gyakran állatbőrt (nebriszt) viselnek, kezükben szőlővel és repkénnyel övezett botot (thürszoszt) ráznak, és kézidobbal vagy csattogtatóval csapnak zajt – józanságukat elhagyva tombolnak. Elnevezésük a görög mainó (’őrjöng’) szóval hozható összefüggésbe: ezen az amphorán egyikük mindkét kezét a magasba emelve táncol, társa karján pedig kígyó gyűrűzik. Dionüszosz itt is a jelenet középpontjában áll. Baljával kétfülű ivóedényt (kantharoszt) emel fel, amelyből borostyán- és szőlőágak sarjadnak – Dionüszoszban a burjánzó, folyton megújuló természet képe is testet öltött.
Athéni feketealakos amphora: Dionüszosz és kísérői. Exékiasz, Kr. e. 540–530
Ugyanilyen kantharosz figyelhető meg a sajátos lucaniai (dél-itáliai) edény hasán ábrázolt nőalak bal kezében is: Dionüszosz itt is jelen van, a megrajzolt világ azonban merőben más. A vázakép középpontjában látható istent ezúttal mezítelen ifjúként ábrázolták, a mögötte álló szatürosz pedig – szintén thürszosszal a kezében – síroszlopnak támaszkodik, ami a temető világába helyezi a jelenetet. Ezt a vázát nem napi használatra, hanem sírba tételre szánták.
Dionüszoszhoz nem csupán az élet önfeledt ünneplése tartozott. Úgy tartották róla, különösen Dél-Itáliában, hogy az elhunytakat (jelen esetben a felé lépő nőalakot) a kísérői közé fogadja. A görög eksztaszisz főnév (vö. eksztázis) szó szerint ’ki-állás’-t jelent: nem csupán az önmagunkból való kilépésre, hanem a világok közötti átjárásra – akár a létből a nemlétbe való átlényegülésre is értendő.
A Dionüszosz tiszteletére rendezett Nagy Dionüszia ünnep alkalmával drámaköltészeti versenyeket rendeztek a klasszikus kori Athénban. A résztvevők nem egyszerűen „színházba mentek”, hanem kultikus esemény részesévé váltak. A színészek maszkot viselve istenek és hérószok bőrébe bújtak – hétköznapi énjüket levetkőzve egy másik identitást öltöttek fel. A híres tragédiaköltő, Euripidész Bakkhánsnők című darabjában maga Dionüszosz is egy halandó álcáját veszi magára, és ellátogat Thébaiba, ahol a király, Pentheusz nem hajlandó elismerni isteni mivoltát. A megsértett isten kegyetlen bosszút áll: őrületet bocsát Agauéra, a király anyjára és annak társnőire, akik azután bakkhánsnők módjára a hegyeket járva, önmagukból kivetkezve, megszállottan ünneplik az istent, hangos kiáltozással és szenvedélyes tánccal tisztelve hatalmát. (Ennek képjelei ismerhetők fel a római kori koszorús női fej részleteiben is: zilált a haja, ajka szétnyílik.) Dionüszosz elmossa a valóság és látszat közötti határokat: Agaué oroszlánnak képzeli tulajdon fiát és széttépi. Az isten nem csupán az eksztázis előidézéséről, hanem megszüntetéséről is dönt. Az anya visszanyeri józan eszét, és a darab tettének szörnyű felismerésével zárul.
Koszorús női fej Dionüszosz kíséretéből, Kr. u. 140–160
A drámai versenyeken nem csupán tragédiákat és komédiákat, hanem szatírjátékokat is színre vittek. A darabokról igen keveset tudunk (csupán egyetlen maradt ránk egészében): a kart szatüroszok alkották, akik gyakran meglehetősen ittas állapotban keveredtek galibába, a műfajban tehát inkább a komikum volt uralkodó. Dionüszosz kísérőit azonban nem mindig viháncoló rendbontókként képzelték el. Az Antik Gyűjtemény egyik töredékes darabján szatüroszok (vagy szatürosznak öltözött férfiak) vonulnak szabályos rendben, kezükben húros hangszert, bölcsőkitharát tartanak, és talán énekelnek is. Akár az isten kultikus tisztelete, akár egy kórusban előadott zenemű pillanatképe fogalmazódik meg, a jelenet rámutat a dionüszoszi világ kétarcúságára, amelyben nem csupán a rend felfüggesztése, hanem mértéktartó szabályossága is jelen volt.
Athéni feketealakos szküphosz: Kitharán játszó szatír-khorosz, Kr. e. 500–490
A kettősség más módon is tetten érhető Dionüszosz ábrázolásain. A Troaszból előkerült római császárkori szobor esetében szembetűnőek az istenalak szokásos képjelei: vállára vetett őzbőrt (nebriszt) és állatbőr csizmát visel, szőlő borítja a támasztékul szolgáló fatörzset, amelynél egy párduc is ült. A figyelmes szemlélő észreveszi, hogy az isten hosszú fürtjei a jobb vállára omlanak, mellkasa nem kimondottan széles, combja viszont meglehetősen vaskos – nőies vonásokkal is rendelkezik: Dionüszosz fölötte áll férfi és nő kettősségének.
Dionüszosz torzója Troaszból, Kr. u. 1. század vége – 2. század eleje
Homérosz világában Dionüszosz nem tartozik az olümposzi istenek közé, szívesebben időzik az emberek társaságában. Ihletett követőivel adományának, a bornak legelszántabb terjesztőjeként egészen Indiáig eljut párducfogatán. De nem csupán halandóknak segített, hanem az isteneknek is. Egy mitikus történet szerint az Olümposzról lehajított kovácsisten, Héphaisztosz sokáig nem volt hajlandó visszatérni testvéreihez – végül Dionüszosz győzte meg bevált eszközével: teli kupával kínálta, hogy elfeledtesse sérelmét, majd öszvérre ültette és útnak indította az istenek lakhelyére. Ezt a „dicsőséges” visszatérést idézi meg az amphora: lófarokkal és -fülekkel ábrázolt szatüroszok kísérik az öszvéren lovagló Héphaisztoszt, aki itt repkénykoszorút visel – alakjában tehát mintha maga Dionüszosz jelenne meg.
Athéni feketealakos amphora: Dionüszosz visszakíséri Héphaisztoszt az Olümposzra, Kr. e. 530–520
A bor jótékony és kevésbé jótékony hatásait mi is jól ismerjük. Dionüszosz jelenvalóságát az ókoriak is különösen a lakoma világában tapasztalták meg. A szümposzion szó szerint ’közös borozás’-t jelent, ám egy ilyen esemény a gondűzés sokféle formájára adott alkalmat: a mértéktelen mulatozás, az élvhajhász kicsapongás egyáltalán nem volt kényszerű, állandó eleme a szórakozásnak, beszélgetésnek, ünneplésnek.
A mai borospoharaknak számos változatát használták: a legnépszerűbb edénytípus a külix volt, de ezt a célt szolgálta a rhüton és a kantharosz is. Az itt látható külix a szemes csészék ékes példája. Nevük onnan ered, hogy az edényfülek mellé egy-egy szemet festettek, a tárgyat tehát emberi vonással, tekintettel ruházták föl. Amikor a lakoma résztvevője a szájához emelte az edényt, a váza szemében Dionüszosz pillantását is megérezhette. A csészére festett kép is szorosan az istenhez kapcsolódik: egyik oldalán bakkhánsnő látható, a másikon pedig Héraklész, a legnagyobb görög hős. Ez alkalommal ő is elengedi magát: köpenyét levetve, baljára támaszkodva pihen és éppen szküphoszból iszik – miként a lakoma vendége a külixből.
Athéni vörösalakos külix (ivócsésze). Andokidész-festő, Kr. e. 520 körül
Ennek a szemes külixnek mindkét külső oldalát ugyanazzal a jelenettel díszítették. A szemek között Dionüszosz ül a tőle megszokott méltóságteljes nyugalomban, és két-két megrészegült szatürosz fogja közre. Nem csupán a váza palástját díszítették, hanem a belsejét is – ez a kép viszont csak akkor vált láthatóvá, ha elfogyott a bor. Akkor a lakomázó egy lófarokkal és -fülekkel ábrázolt, torzonborz szatüroszt pillantott meg, aki heves mozdulattal állatias ösztöneit szabadjára engedi. A külix (mint egyszerű használati tárgy) a rajta látható képek által beszédessé vált. Különféle magatartási formákat mutatott a bort fogyasztó személynek, érzékeltetve a dionüszoszi világ mámorát, amit megízlelhetett. Ugyanakkor talán intelemül is szolgált: az emberi viselkedés határainak megtartását, amelyhez maga Dionüszosz mutatott példát.
Athéni feketealakos külix (szemes csésze): Dionüszosz szatírokkal, Kr. e. 490–480