Richard Shiff megnyitóbeszéde

Bevezető gondolatok a Cezanne-tól Malevicsig című kiállításhoz

Elhangzott a Cezanne-tól Malevicsig című kiállítás megnyitóján a Szépművészeti Múzeumban, október 28-án.

Számos kollégámmal szerte a világban – Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában – már hosszú ideje tanulmányozzuk Paul Cezanne művészetét. E hosszú idő ellenére festészete mindig újként hat rám. Ma, a Szépművészeti Múzeumban, ehhez az élményhez hatalmas öröm társul. Kivételes érzés, hogy itt lehetek e nagyszerű kiállításon, és hasonló megtiszteltetés, hogy megoszthatom Önökkel gondolataim.

Lenyűgöző az a munka, amit Geskó Judit, a tárlat kurátora és csapata véghez vitt, főként egy olyan időszakban, amikor a járvány minden feladatot még jobban megnehezített. A kiállítás minden elemét – koncepcióját, megvalósítását, a múzeum tereiben történő elrendezését, valamint az átfogó, tudományos igényű katalógust – külön-külön is a teljes egész részeiként a ragyogó jelző illeti. Igaz, ezt a szót talán túl sokan és sokszor használják. „Ragyogó”, mivel minden részlete – az egyes művek, összehasonlításuk és kapcsolatukra történt utalások – Cezanne művészetét a kinyilatkoztatás erejével világítják meg. „Ragyogó”, mivel a kiállításon fény vetül arra, hogyan alakult Cezanne jövője a 20. században. A tárlat érzékletesen megmutatja, hogyan hatott a mester számos, egymástól igen eltérő tehetséges művészre, közöttük olyanokra, akiket mélyen megérintett a régen tovatűnt, árkádiai múlt felidézése, és olyanokra is, akik ebből ihletet merítve az absztrakció új művészetét hozták létre. Nem túlzás ezt a kiállítást „ragyogónak” nevezni még egy dolog miatt: Cezanne jövőbe világító fényét a jelen pillanatba, saját életünk megtapasztalásának jelenébe irányítja.

Cezanne halála után 115 évvel művészetének jelentése újabb elemekkel gazdagodik. De miben rejlik pontosan ez a „jelentés,” művészetének ez az átütő hatása, ami érzékeinket rabul ejti és érzelmeinket lángra lobbantja? A tárlat megmutatja, hogy Cezanne művészetének lényege nem általánosítható egy puszta képlettel. Művészete világszerte megérint bennünket, de mindenkit másként, mint ahogy 1910-ben vagy 1920-ban sem ugyanúgy látta Picasso, Malevics vagy Mondrian. Katalógusbevezetőjében Geskó Judit erről a következőt írja: „Történetileg megismerhetetlen a kép, amelyet Cezanne, a festő minden erejével meg akart ismerni.” Talán épp ez a „lecke” köt össze minden Cezanne után alkotó művészt: a legmélyebb művészet – Cezanne-é – bevilágítja megértésünk határait. Elvisz a megértés határáig, ahol elfogadjuk a szellemi vagy misztikus létezésének lehetőségét. Ezt követte számos művész, akik az absztrakció korai formáit Cezanne munkamódszerének tanulmányozásából kiindulva alkották meg.

Sok mindent nem ismerhetünk meg teljességében. Ugyanakkor remekül uraljuk és ismerjük mindazt, amit mi hozunk létre. Uraljuk az általunk teremtett világot. Ha kidolgozok egy festészeti elméletet, vagy megszületik bennem egy festmény képe, jobban fogom érteni ezt az elméletet vagy képet, mint magát a festés aktusát, főként a festés folyamatában. Egy elmélet vagy kép abszolút közel áll a megalkotójához, megálmodójához. A festés konkrét élménye viszont már nem ismerhető ugyanezzel a bizonyossággal.

Miért? Mert a festészet fundamentuma a határtalan anyagi világ, amely a külsőleg létezővel összeköt. A festészetet – legalábbis a cezanne-i festészetet – nem csupán a művész hozza létre. A kontroll kérdéséről írva, Maurice Merleau-Ponty filozófus szerint a művész nem tudhatja, hogy „ki az, aki fest, és ki az, akit festenek”. Az élmény magával ragad, e két momentum kölcsönös. Felismerve az emberi létezés ezen igazságát, Cezanne nem szerette műveit „befejezni”. Mintha kényelmesebb lett volna számára egyik vásznon a másik után dolgozni, mintha minden kép egyetlen, hömpölygő, véget nem érő folyamat része lett volna. Soha nem tudta utolérni saját érzéseit. Alkotásai életének megnyilvánulásai voltak abban a pillanatban, amelyben megélte őket.

Így tehát Cezanne célja a „teljességében nem megismerhető” megjelenítése volt. Képeinek befejezése csakis olyan végeredményt szülhetett, amely nem felelt meg a megélt pillanat megjelenítését célzó vágyának. Bár nem ismerhetjük meg a meg-nem-ismerhetőt, a megértés során a végsőkig eljuthatunk. Valahogy úgy képzelem, hogy Cezanne éppen abban a pillanatban érte el a megértés határát, amikor egy jól megdolgozott vásznát a teljességet jelentő utolsó ecsetvonás nélkül hagyta. A megélés megjelenítésének igazságához hűen, innen nem volt tovább.

Akármilyen pontos ritmusban helyezte el a festéknyomokat a vásznon, akármilyen biztosan húzta meg a megszülető alakzatok vonalát, Cezanne minden festéknyoma mintha a levegőben, egy felfoghatatlan ürességben lebegve felejtődött volna. Minden nyom azt a pillanatot jelenti, ahol a lehetőség valóság lesz. Ez az a bizonyos határ. Ahol, bár megáll az idő – a cezanne-i varázslatnak hála –, azt érezzük, folyik tovább. Az ember életét egyik pillanatról a másikra haladva éli, miközben a lehetőségekből valóság lesz. Cezanne ezeket a megélt pillanatokat képes megjeleníteni. Festményein megörökíti az egyik lélekállapotból a másikba való haladás, a lehetőségből valósággá válás pillanatát anélkül, hogy szem elől tévesztené ezen átmenet lényegi tünékenységét. Cezanne olyan művész, aki a látszat ábrázolása helyett, az előtűnés aktusait tárja elénk.

Cezanne egyik korai kritikusa szerint a művész képeihez nem illettek az őket behatároló keretek, vásznait egybefüggő falikárpitként kellene összekapcsolni. Cezanne víziója nem tagolódott önálló egységekre. Különböző színű ecsetvonásokat vitt fel a vászonra, egyiket a másik után, a sűrű lombok sziporkázó zöldjeitől a háztetők cserepeinek erős vöröséig és az ég kifejező kékjéig, mintha egy jelenet sokféle eleme egyetlen anyagból állt volna. Cezanne megélésének szubsztanciájából. Képzeljük el, hogy apró szögletes festéknyomai az időben megélt pillanatok, nem pedig egy adott forma adott térben ábrázolt, az idő folyamától elszakított vetületei. Cezanne formát adott a megélt pillanat perspektívájának, maga mögött hagyva az akadémikus művészet művi perspektíváit. Képeit szemlélve fogantatásuk pillanatával szembesülünk, a megéléssel magával – a sajátunkkal és Cezanne-éval egyaránt.

Amikor a művészet megérinti a megismerhető és a meg nem ismerhető között húzódó határvonalat, nem számít, hogy a formák figuratívak vagy absztraktak. Számomra ez Cezanne és a Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig kiállítás üzenete.

Köszönöm figyelmüket!

Richard Shiff
Művészeti és Művészettörténeti Tanszék vezetője
University of Texas, Austin

Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig.

2021. október 29. – 2022. február 13.

Részletek