Salome Keresztelő Szent János fejével Onorio Marinari

A párdarabként összetartozó két festmény (ltsz. 480 és 481) a végpontján áll annak a folyamatnak, melynek során az Ótestamentum egyik pozitív, és az Újtestamentum egyik negatív hősnője fokozatosan hasonult egymáshoz. A firenzei késő-barokk mester két szelíd arckifejezésű és szép hölgy félalakját festette meg. A témák eredendő brutalitásából nem sok maradt. Az árnyékolás puhasága, a bőr bársonyossága, a ruha laza gyűrődése, a részletek egyenletesen gondos kidolgozása, a kontrasztokat elsimító modellálás bármiféle sokkoló effektus ellenében hat. Marinari mestere Carlo Dolci volt, és mind a mester, mind a tanítvány előadásmódja épp oly távol áll Caravaggio drámai naturalizmusától, mint az érett barokk patetikus mozgalmasságától. A párdarabok kompozíciójukban is simulékonyan egészítik ki egymást. Juditot háromnegyed-profilban, Salomét szembenézetből látjuk, Keresztelő Szent János profilban bemutatott fejével ellentétben Holofernész élettelen arca felénk fordul. Az asszír hadvezér homlokán, száján még hagyott némi nyomot a haláltusa, de Szent János feje a csipkés kendőn és a díszes tálcán inkább már a halál békéjével vígasztal, mint iszonyatával rettent. A szokásos attribútumokon túl, amilyen Judit kardja vagy Heródiás lányának kezében a fémtál, a festő érzékeltetni kívánt bizonyos különbségeket is. Salome loknis frizurája sokkal rendezettebb, mint Judit kibontott haja a szelíden elszabaduló tincsekkel, és ruházatának is nagyobb az ornamentikai gazdagsága, választékosabb az eleganciája, mint Judit öltözékéé.

© Tátrai Vilmos