Káin meggyilkolja Ábelt Jacopo Tintoretto

Formájából ítélve, ez az első emberi bűntettet (Teremtés 4, 3-16) ábrázoló festmény eredetileg bútorkép lehetett. Invenciójának egyedisége és lendületes kivitelezése nagyon is hihetővé teszik azt az először 2001-ben közzétett véleményt, mely szerint Tintoretto műve. A zseniális velencei mester a kicsiny képmezőben is könnyedén teremt sűrű, drámai atmoszférát. Ennek a drámának a figurák és a táj egyenrangú résztvevői. A nézőnek háttal álló, így arctalan Káin gyilkos gesztusa élesen rajzolódik az alkonyi felhőktől csíkozott égre. Az áldozat is arctalan. Élettelen teste hátrahanyatlik a földbe süppedő romon, az emberiség története során szüntelenül ismétlődő bűntettek színpadán. Baloldalt a hídon áthaladtában látjuk viszont Káint. Az Úr szavát hallgatja, aki örvénylő lepelben, gomolygó felhők közül megátkozza őt, de egyben jelet tesz rá, „hogy senki, aki találkozik vele, meg ne ölje.” A főszereplő kétszeri megjelenése ugyanabban a képtérben a középkor kontinuáló elbeszélésmódjára emlékeztet. A szakadék fölött átvezető rozoga híd törékenységünk, kiszolgáltatottságunk metaforája. Az áldozati oltár mögött emelkedő, gazzal benőtt rom a semmibe vezető lépcsővel egy lidérces álom díszlete, a véres tettet az emberi mű múlandóságával társítja. A kompozíció elemeit, figurákat, architektúrát, vegetációt, eget és földet az a laza, gyors ecsetjárás, rögtönző stílus egyesíti, amelyet Tintoretto Tizianótól lesett el, de a Tizianóénál plebejusabb szemléletű művészetének szolgálatába állított.

Tátrai Vilmos ©