Gábriel arkangyal Agostino di Duccio

A firenzei szobrász és építész, Agostino di Duccio legkiválóbb munkái közé tartozik a Budapesten őrzött terrakottaszobor, amely eredetileg egy Angyali üdvözlet-csoport részét képezte. Szűz Máriát a szeplőtelen fogantatás hírével köszöntő Gábriel arkangyal baljában liliomcsokrot, a tisztaság jelképét tartja, jobbját üdvözlésre emeli. A szobron megfigyelhetők az egykori gazdag festés és aranyozás nyomai, az angyal dúsan redőzött köpenye vörös, ruhája zöld színű volt, vállára omló göndör haját és szárnyait aranyozás díszítette. A perugiai műkereskedésből vásárolt, korábban egy helyi patríciuscsalád gyűjteményébe tartozó szobor eredeti rendeltetési helyét nem ismerjük, csak feltételezés, hogy a perugiai San Lorenzo-katedrális egyik magánkápolnájában állhatott. A szorosan az angyal vállához simuló szárnyak, valamint a megnyúlt testarányok és kezek arra utalnak, hogy a művész egy magasan lévő fülkébe, alulnézetre komponálta a szobrot, hasonlóan a perugiai fő művein, a San Bernardino-kápolna homlokzatán (1457‒1461) és a San Domenico-templom Szent Lőrinc-oltárán (1459) ábrázolt Angyali üdvözlet-jelenetekhez. Agostino a firenzei dóm építőműhelyében – többek között Donatello, Michelozzo és Luca della Robbia szobrászok környezetében – töltötte tanulóéveit. Első szignált művei a modenai dómot díszítik, és később is többnyire szülővárosán kívül, Velencében, Riminiben és Perugiában dolgozott. Riminibe Matteo de’ Pasti szobrász hívására ment 1449-ben, ahol a Leon Battista Alberti által épített Tempio Malatestiano belső szobrászati dekorációján munkálkodott. Itt alakult ki egyéni, gótizáló stílusa, amelyre a ruharedők dekoratív, hullámzó játéka, domborműveinél a síkszerűség és a jellegzetes, vonalas formaadás jellemző. 1457 és 1462 között Perugiában dolgozott, majd hosszabb firenzei tartózkodás után, 1473-ban tért vissza ismét a városba, ahol az 1480-as évek elején bekövetkezett haláláig működött. A budapesti Gábriel arkangyal datálásáról megoszlik a kutatók véleménye. Balogh Jolán a szobor higgadt, a drapériák ideges hullámzását elhagyó stílusa alapján Agostino második perugiai korszakába – a Maestà delle Volte-kápolna homlokzatának töredékesen fennmaradt szobrai (1475-től), valamint az ameliai San Francesco-templomba készült Geraldini-síremlékek (1476, 1477) keletkezésének idejére – helyezte a művet. Ugyanakkor a budapesti szobor nem mutatja azt a stílus- és kivitelezésbeli hanyatlást, amely a kései munkák sajátja, így valószínűbb, hogy Agostino első perugiai tartózkodása alatt, a San Bernardino- és a San Domenico-templom szobraival egy időben készülhetett, amikor a mester művészi alkotóereje teljében volt. Gábriel lírai szépségű, lányos arca a párizsi Musée du Louvre-ban őrzött márvány dombormű, az úgynevezett Auvillers-i Madonna (1460‒1465 körül) arctípusával rokon, míg a jellegzetes, drapériát ráncoló kézmozdulat Agostino egész életművén átvonuló, gyakran alkalmazott motívum. Vargyas Zsófia

Balogh, Jolán, Katalog der ausländischen Bildwerke des Museums der bildenden Künste in Budapest, IV – XVIII. Jahrhundert: 1. Textband Bd. 1, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975, 64-65. o., 57. sz., 75, 76.