Bűnbánó Magdolna El Greco (Domenikosz Theotokopulosz)

El Grecóról azt beszélték, hogy képeit egy fakereszt letört darabjával festette, javítások nélkül, mert így “minden festékfolt Isten akaratának felel meg”. Az anekdota persze nem igaz, mégis beszédes: mintha a lázas látomások csakugyan valamiféle misztikus erő érintésére bontakoznának ki az elnagyolt, szilaj sodrású formákból. Mégsem Isten keze munkál a vásznakon, hanem festőjük szenvedélyes hite és teremtő tehetsége, amely új, szerves egységgé gyúrta a keresztény világ két nagy festői hagyományát. A krétai Domenikos Theotokopoulos a régi stílusú ikonfestés elismert mestere volt már, mielőtt a modern nyugati modor megigézte. Ám bárhová vetette is a sorsa – Velencébe, Rómába, majd végül Spanyolországba – , és bármint csodálta is Tiziano és Tintoretto művészetét, lelke mélyén megmaradt “El Grecónak”, azaz “a görögnek.”
A bibliai Magdolna bűnös életű asszonyból lett Jézus legodaadóbb híve. Történetét Greco – mestere, Tiziano példája nyomán – az extázis egyetlen pillanatába sűrítette: a pusztaságban halálon és örökléten meditáló kurtizán megtérésének momentumába. Ám míg Tizianónál erotikus felhangok kísérik az asszony szenvedélyes kitárulkozását, Grecónál a vakító fénycsóva megtisztítja őt, szinte kiemeli a testiség bilincséből. A földi halandóságra utaló koponya kigördülni látszik a kezéből, háta mögött pedig az ég felé tör az öröklét szimbóluma, a borostyán. A hideg, holdsápasztotta tónusokban fürdő, hajnali táj finoman visszhangozza a lelki katarzis kiáradó élményét.

Vécsey Axel