Gauguin tájképe akkor készült, amikor még kezdő, csaknem autodidakta „vasárnapi festőként” alkotott. Néhány évvel később hagyta el tőzsdeügynöki állását, hogy véglegesen elkötelezze magát a festészet mellett.
Már ezen a korai művén is tapasztalható a modern városi élettől való eltávolodás, amely Gauguin későbbi munkásságát jellemezte és messzi, egzotikus tájakra való meneküléséhez vezetett. Semmi sem sejteti, hogy Vaugirard-t látjuk, Párizs közvetlen közelében: a hófödte táj csendes és nyugodt. Az impresszionista ecsetkezelés Pissarro erős hatását mutatja, aki 1874-ben vette szárnyai alá a fiatal művészt; hozzá köthető a kép különleges kompozíciója is, melyben a táj a fák között sejlik fel. A hó ábrázolása kedvelt téma volt az impresszionista festészetben: lehetőséget nyújtott a fehér tónusok, a lilás-kékes árnyékok finom színátmeneteinek tanulmányozására. Gauguin később szakított Pissarróval és az impresszionizmussal, majd fokozatosan rátalált jellegzetes szintetizáló, szimbolista látásmódjára.