A Szépművészeti Múzeum Múzeumpedagógiai Osztálya 2009 októberétől vesz részt az IDEAL (Intercultural Drawing for European Adult Learning) projektben, hat másik európai szervezettel együtt. Ennek keretében próbáljuk rajzolásra ösztönözni – változatos technikák és anyagok alkalmazásával – a felnőtteket is.
Úgy gondoljuk, hogy a csütörtök esti Múzeum + programjaink ideális keretet biztosítanak ennek a tevékenységnek. 2009. december 3-a óta minden csütörtök este más és más kifejezési lehetőség, más és más kreatív feladat várja látogatókat.
Ez a kiállítás mindössze öt alkalmat ragad ki az elmúlt tizenötből. Az itt készült fotókat és alkotásokat azzal a reménnyel mutatjuk be Önöknek, hogy kedvet csinálunk velük a folytatáshoz is.






Programunk alapvető célja az volt, hogy megpróbáljunk a Degas-tól Picassóig című, új időszakos kiállításunk ihletettségében alkotni. A pontokból, vonalakból és kevert színekből született alkotások mellett a korszak megidézése is fontos volt számomra.

A festéssel való kísérletezés után a résztvevők impresszionista költők versrészleteit vihették haza magukkal.
Kevély Flóra, a foglalkozás vezetője

„Ez nekem már az iskolában sem ment, de azért próbáljuk meg.”
„Nekem semmi közöm a művészethez, de élveztem amíg csináltam, úgyhogy köszönöm.”
„Ez olyan aprólékos munka, nem lehet összecsapni.”






Ha megkérdezünk egy gyereket, tud-e festeni, akkor gondolkodás nélkül igennel válaszol. Gyerekkorban az alkotás, a festés természetes része az életünknek.

Felnőttkorban viszont egyre kevesebb alkalmunk nyílik arra, hogy önfeledten alkossunk. Ezért ilyen helyzetekben mindannyian elbátortalanodunk egy kicsit. Ezen a programon a legtöbbet elhangzott mondatok a következők voltak: „Utoljára tíz éve volt ecset a kezemben.” vagy „Én már nem is tudok festeni.” … Vagy mégis? Az este bebizonyította, hogy a festés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Csak kellő invitálás kell ahhoz, hogy újra ecsetet merjünk ragadni.
Kovács Mariann és Sütő Tünde, a foglalkozás vezetői

Mi régi, klasszikus környezetből emeltünk ki körvonalakat, és tettük át őket kortárs kontextusba.
Tettamanti Zsófia, a foglalkozás vezetője

„Örülök, hogy végre felnőtteknek is van ilyen.”
„Nem szeretem, amikor a két és fél éves lányom összemaszatolja magát. De most én is összemaszatoltam magam, és nagyon élveztem. Ezentúl nem szólok rá.”
„Úgy érzem végre sikerült egy olyan képet létrehoznom, ami jelent nekem valamit és tetszik is.”




 


Sokkal nagyobb kihívásnak tűnhet domborműveket vagy szobrokat készíteni, mint kétdimenziós alkotásokat. Hogyan tudjuk legyőzni az ettől való esetleges félelmeinket? Arra is kíváncsi voltam, hogyan inspirálják a résztvevőket a már elkészült részletek.

Ők pedig kiváncsiak voltak, hogy az általuk hozzáadott elemek, hogyan inspirálják a többieket. Vajon könnyebb egy olyan alkotófolyamathoz csatlakozni, ahol egy nagyméretű alkotást együtt készítünk el?
Juhász Litza, a foglalkozás vezetője

„A gyerekek biztos ügyesebbek.”
„Szükségem van az ilyen kikapcsolódásra.”
„Lehet? Csak úgy? Bármit?”
„Olyan mint egy terepasztal.”






Engem a rajzolás keretei foglalkoztattak. A papír előttem az asztalon. A teteje, az alja, a szélei. Mennyire kézenfekvő. Mindaddig amíg előttem van, mindaddig, amíg látom.

Bekötött szemmel, vagy bármilyen módon megváltoztatva a körülményeket teljesen át kell értelmeznünk az alkotási folyamatot. Milyen úgy rajzolni, hogy nem látom a lapot? Milyen valakinek az utasításai alapján alkotni? Milyen teljesen a másikra hagyatkozva megfesteni egy képet? Kipróbáltuk.
László Zsófi, a foglalkozás vezetője

„Jó látni, hogy ilyen sokan játszanak.”
„Különös élmény, hogy elvesztem a papíron a tájékozódási képességemet.”
„Az ember magától nem rajzolna így. De jó játék, máskor is szívesen csinálnám.”
„Ez nagyon komoly agymunka.”
„A tárlatvezetésen is elmondtam, hogy egy kép megfigyelésének és leírásának milyen fokozatai lehetnek még.”