SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Megjelent a MúzeumCafé 35. száma

2013. június 13.

Miért kell egy múzeumnak jól felismerhető, egyéni arculat? Ki az a magyar muzeológus-tudós, aki miatt egy amerikai művészettörténész sok évvel ezelőtt mindenáron Magyarországra akart látogatni? Hogyan lehetne igazságosabbá tenni a múzeumok normatív támogatását? Melyik az a város, ahol egy történelmi trauma gyakorlatilag teljesen eltörölte a művésztelep emlékét? Múzeum-e vajon egy állatkert? Ezekre a kérdésekre, és sok minden másra is választ kaphat az olvasó a MúzeumCafé most megjelent legújabb számából.

A címlapon – folytatva a már jó ideje megkezdett „kortárs galéria”-koncepciót; többek között Gerhard Richter, Barbara Kruger, Vhils, Erró, Ron Mueck, vagy éppen Szemadám György után – ezúttal Walton Ford egy 2011-es, nagyméretű rajzának reprodukciója szerepel, amelynek közlésére a művész személyesen adott engedélyt a MúzeumCafé szerkesztőségének.

A szokásos színes hírösszefoglaló, kiállításajánlók, web- és könyvszemle után a Múzeumguide-ban nemzetközi és hazai kiállítási intézmények arculatterveinek, logóinak, vizuális megjelenésének a fontosságáról, szerepéről, jó és kevésbé jó példákról olvasható szakértői elemzés. A Disputában Halász János kultúráért felelős államtitkár, Kálnoki-Gyöngyössy Márton múzeumigazgató, a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének elnöke, Berényi Marianna, a magyarmúzeumok.hu főszerkesztője és Grászli Bernadett múzeumigazgató fejti ki a véleményét arról, hogy milyen kritériumok alapján lehetne igazságosabban meghatározni a hazai múzeumok normatív támogatását.

A Műhelyben megemlékezik a lap a száz éve született indiai–magyar festőnőről, Amrita Sher-Gilről (akit az évfordulón Delhiben rendezvények sokaságával, kiállításokkal, konferenciával ünnepeltek, miközben idehaza egyetlen közgyűjteményben sincs tőle egyetlen festmény sem); bemutatja a dachaui művésztelepet, ahol több magyar művész is megfordult (és amelyet gyakorlatilag teljesen kitörölt az emlékezetből az, hogy a világháború alatt itt koncentrációs tábor működött – ahol egyébként olyan magyar művészeket is elpusztítottak, akik korábban ugyanebben a városban alkottak); megismertet egy többnyelvű, határokon átnyúló magyar–szlovén múzeumpedagógiai programmal; gödöllői kiállítása kapcsán bemutatja a százötven éve született Körösfői-Kriesch Aladár művészetét; végül Kecskemétre, az ott nemrégiben megújult gyűjtemények házába vezeti el az olvasót.

A Posztamensre ezúttal a hazai állatkertek kerültek, amelyek egyfelől ugyanolyanok, mint az emlékeinket, értékeinket gyűjtő, őrző, védő és bemutató múzeumok, másfelől viszont az itt kiállított „tárgyak” mozognak, táplálkoznak, szaporodnak, azaz élnek… A Múzeumnegyedben elsőként az újra megnyílt amszterdami Rijksmúzeumba vezet az utunk, onnan Kaposvár melletti dombok egyikén álló Róma-villába, Rippl-Rónai József egykori, ugyancsak alaposan felújítva újranyitott otthonába látogathatunk, majd körsétát tehetünk a hazai felsőfokú művészképző iskolák sokszínű gyűjteményeiben. A Múzeumőr rovatban elsőként Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész mesél az erdélyi kiállítási intézményekben folyt és folyó magyar vonatkozású muzeológiai munkákról; Kemecsi Lajos etnográfus, a Néprajzi Múzeum nemrégiben kinevezett igazgatója az intézménnyel kapcsolatos terveit ismerteti; Szücs György főigazgató-helyettes a Magyar Nemzeti Galériának az új, a Szépművészeti Múzeummal történő összevonása utáni helyzetéről, lehetőségeiről és terveiről beszél; és végül az olvasók megismerhetik Faya Causey amerikai művészettörténészt, aki sok évvel ezelőtt elsősorban azért látogatott el Magyarországra, hogy megismerhessen egy magyar ókorkutató muzeológust. A lapot szokás szerint minden anyagának nyolcoldalnyi angol nyelvű összefoglalója zárja.

A többszörös hazai és nemzetközi dizájndíjas MúzeumCafé legújabb száma kapható az Inmedio és a Relay kiemelt újságos boltjaiban, a nagyobb könyvesboltokban, valamint a múzeumshopokban.