SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

A Szépművészeti barokk kiállítását dicséri a Neue Zürcher Zeitung

2013. november 26.

Csodálatra méltónak nevezi a Neue Zürcher Zeitung a budapesti Caravaggiótól Canalettóig című kiállítást. A tekintélyes svájci lap szerint a kiváló kiállítás alkalmas arra, hogy átfogó képet adjon a korszakról: „a kiállítás egyesíti a legismertebb itáliai barokkfestők oszlopos műveit és a kevésbé ismert kortársak számtalan főművét. Ennek köszönhetően tudják a korszak festészetének különleges sokoldalúságát szemléltetni és a leghatásosabb módon bemutatni….” – írja Samuel Herzog, Amikor a festők mindent tudnak című cikkében, kiemelve, hogy a Szépművészeti Múzeum kiváló gyűjteménnyel rendelkezik, különösen igaz ez az itáliai barokkfestészet területére.

A teljes cikk fordítása itt olvasható:

Amikor a festők mindent tudtak

Caravaggiótól Canalettóig. Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei. – nagy kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban

A budapesti Szépművészeti Múzeum barokk kiállítása egy olyan korszakba kalauzol bennünket, amely jóval többet adott azoknál az ömlengő, szárnyaló, ujjongó képeknél, melyekkel egyébként hajlamosak vagyunk azonosítani a barokkot. A kitűnő tárlat 140 festményt mutat be és kiválóan szemlélteti a lekülönbözőbb irányzatait ennek az időszaknak. Samuel Herzog

Miközben Rómában Borromini és Bernini egymás után emelte a templomokat, az alig 800 km távolságban lévő Budapesten egy rakás minaret emelkedett az égig.

Itt a harangok egy olyan vallás ünneplésére hívtak, amely a tridenti zsinat határozatának következtében megerősödve, egy korábban soha nem látott pompa kibontakozásához járult hozzá. Ott a müezzin szólított imára, felkészítve a szultán csapatait a Bécs elleni következő támadásra. 1541 és 1686 között Buda és Magyarország nagyobbik része az oszmán-törökök kezén volt – a magyarok a késő reneszánszt, a kora barokkot és a barokk kiteljesedését bizonyos értelemben török szemszögből élték meg. A magyarok csak a Habsburgok 17. század végi hatalomátvétele idején kezdtek felzárkózni a barokk művészethez (jól illusztrálja ezt például Buda óvárosa vagy Eger városa). Az oszmán-törökökről alig találni nyomot a mai Budapesten, eltekintve a költő Gül Baba sírjától a Rózsadombon. Igen gyakran az az érzése az embernek, mintha az ország történetének ezt a részét az utolsó 300 évben nagyon intenzíven kitörölték volna az emlékezetből.

Új egyszerűség

Annak ellenére, hogy Budapest a 17. század végéig milyen speciális helyzetben volt, mindenképpen szembetűnő – ha a Hősök terén az ember betér a Szépművészeti Múzeum kiállítására, melynek középpontjában az itáliai festészet áll –, hogy a kiállított festményeknek a legnagyobb része éppen az oszmán-török megszállás alatti években keletkezett. A kiállítás címe: Caravaggiótól Canalettóig. Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei.

A Szépművészeti Múzeum kiváló gyűjteménnyel rendelkezik, különösen igaz ez az itáliai barokkfestészet területére. A jelen kiállítás 140 bemutatott művéből éppen 36 db származik a múzeum saját gyűjteményéből, a nagyobbik részét a világ minden más területéről trombitálták össze, a kölcsönadók között nem kevesebb, mint 37 olasz múzeum és gyűjtemény található (nem kell múzeumi embernek lenni ahhoz, hogy elképzeljük, mit is jelent ez).

A kiállításon kizárólag festményekkel találkozunk.

Amit Baán László múzeumigazgató és a két kurátor, Dobos Zsuzsanna és Tátrai Vilmos összegyűjtött, abszolút csodálatra méltó. A kiállítás egyesíti a legismertebb itáliai barokkfestők oszlopos műveit és a kevésbé ismert kortársak számtalan főművét.

Ennek köszönhetően tudják a korszak festészetének különleges sokoldalúságát szemléltetni és a leghatásosabb módon bemutatni azt, hogy mennyivel többet hozott ez a korszak, mint csak az ujjongó, örvénylő és néha szenvelgő féktelenséget, amivel egyébként azonosítva van.

A tárlat kvalitását számos összehasonlítás gazdagítja, melyek a szemünk előtt tárulnak fel. Ezek teszik lehetővé, hogy az egyes művészek jellegzetes stílusát, a teljesítményüket és a műveiket felismerhessük, megkülönböztethessük egymástól.

A kiállítás első része a realizmus azon nézőpontjait dolgozta ki, amely 1600 után Rómában fejlődött ki. Itt találkozik például két, szinte ugyanabban az időben, 1600 és 1605 között keletkezett Ecce-Homo ábrázolás. Giulio Cesare Procaccini, aki eredetileg szobrász volt, egy olyan Krisztust tár elénk drámaian oldalra hajtott fejjel, aki nyitott szájjal és álmosnak tűnő szemmel tekint az ég felé – meggyőzően ábrázolva a szenvedést.

Egy hóhér inas és egy rendkívüli módon élőnek festett, keleties köntösben megjelenő Pilátus alak szegélyezi őt oldalról. A háttérből egy további szolga is előretolakszik sajátos vigyorral a képén. Procaccini figurái színészek, akik egy történetet akarnak nekünk elmesélni: a jelenet bonyolult felépítésű, a személyek kicsit mesterkélten kerültek egymással kapcsolatba, az anyagok körülményesen moduláltak, és szinte úgy néznek ki, mint nehéz, súlyos ékszerek valami drága, értékes kelméből.

Mennyire másképpen hat ugyanez a jelenet Caravaggio festményén, amit közvetlenül emellett láthatunk. Itt Krisztus csukott szemmel áll előttünk, saját magába elmélyülve, egészen távoli és mégis egészen itt van, egy ember, egyszerűen az: Ecce Homo.

Mialatt Procaccininál a szemünk idegesen jár körbe-körbe a képen, itt megnyugszik és hirtelen világossá, érthetővé válik, miről is van szó. Caravaggiónál minden elképzelhetően egyszerűen mértéktartó és ehhez illenek a szereplők is: Krisztus és a szolga sápadt testű parasztfiú és a földeken való munkától vöröslik az arcuk.

Pilátus lehetne szatócs vagy kőműves. Caravaggio a kor jellegzetes ruháiba bújtatja őket, gesztusaik egyszerűek, minden teátrálisságot nélkülöznek: Az a mód, ahogy a szolga kendőt helyez Krisztus vállára, tökéletesen emberi – és az is, ahogy vigasztaló szavakat súg a fülébe.

Hogy Procaccininél melyik végtag melyik figurához tartozik pontosan, nem derül ki azonnal – a bal alsó sarokban lévő térd hosszabb vizsgálódás után is misztérium marad.

Caravaggio a fényt, a színeket, a mozdulatokat olyan egyértelműen alkalmazta, hogy Krisztus, a szolga és a helytartó világosan elkülönülő egységekben jelenik meg. A fényvezetés és a karakterek tiszta hétköznapisága óriási jelenlétet ad a szereplőknek – és mégis a jelentben van valami sejtelmes, úgy tűnik, korántsem lett itt minden kimondva.

Kimunkált harmónia

A kiállítás következő termeiben további irányzatokkal találkozunk. Egy 1596-ban festett emblematikus képpel például Annibale Carraccitól: Jézus és a szamáriai asszony.

Olyan bonyolultak a figurák és maga a háttér, olyan különböző történeteket mesél el a kép, ám a színeken és a formákon keresztül mindent egy összefüggésbe rendez, rafináltan illeszt össze, tökéletesen hangszereli – tudatos visszatérés ez a reneszánsz fénykorának értékeihez, egy olyan harmóniához, amelyen Raffaello munkálkodott állandóan, különleges precizitással.

Egészen más módon klasszicista az a Guido Reni, aki itt az Atalanta és Hippomenes (1615–20) című képpel van jelen a tárlaton. Nagyformátumú műve tele van ellentmondással: A figurák abszolúte mozgásban vannak és mégis úgy hatnak, mintha szobrok lennének. Egy másik világból valók ők, a hősök világából – de van mégis bőrük, ami olyan finoman van festve, hogy az ember szinte azt hiszi, akár meg is simogathatná, akár meg is érinthetné.

Néhány lépéssel arrébb találkozunk Pietro da Cortona 1656-ban festett védőangyalával. És végre itt van ő, a színek és a formák nagy üdvrivalgása, az örökös csillogás, a diadalmas mozdulatok, melyekkel mi a barokk fogalmát olyan szívesen párosítjuk.

Mégis minden olyan cseppfolyósnak tűnik, olyan bőbeszédű és harmonikusan hat minden- a képek felszínén tomboló ecsetvonások, melyek mindent ideges vibrálásba hoznak. A nagy harmónia kritikus állapotban van, az édes csokoládéban szecsuani borstól szédeleg a nyelvünk. Pietro da Cortona tehetsége azonnal érthetőbbé válik, ha az általa festett angyalt például Carlo Cignani 1670-ben festett József és Putifárné című festményével hasonlítjuk össze. Itt minden csak érzelgős, teátrálisan szentimentális és misztérium nélküli.

A festészet diadala

„A 17. századnak különleges jelentősége van a festészet történetében, mert a festők első alkalommal ismernek, tudnak mindent: virágokat, testeket, anyagokat…a leglehetetlenebb dolgokat festik. Nincsenek technikai akadályok, itt fejeződik be a tökéletes illúzió folyamata.” Amit Tátrai Vilmos kurátor gondol, leginkább a kiállítás azon részeiben válik érthetővé, melyet a csendéletnek és az újabb műfajoknak, mint a zsánerkép-, a tájkép- és a portré festészetnek szenteltek.

Aki Giuseppe Recco 1675–80 között festett csendélete, a Poharak a márványasztalon előtt áll, megérti, hogy itt nemcsak illúzióról van szó, hanem annak a kifejezéséről is, hogy mindent tudok, képes vagyok a leglehetetlenebb dolgokat is láthatóvá tenni, nincs már olyan ezen a világon, ami az ecsetemtől biztonságban lenne.

Számunkra, akik ma már hozzá vagyunk szokva a számítógépes animációkhoz és a háromdimenziós képekhez, csak részben érthető ez a fajta dicsőség, ami a festészetben ekkor kifejezésre jutott.

Mégis a világ festészeti meghódítása talán nem volt kevésbé izgató a kortársak számára, mint a föld meghódítása hajókkal, csapatokkal, kereskedelmi társaságokkal, akik akkoriban teljes sebességfokozaton működtek – jól lehet éppen Itália ezekben a felfedezésekben már egyáltalán nem játszott jelentős szerepet.

A 16. és 17. században Velencének az oszmán törökök nyomására fel kellett adnia vezető hatalmi pozícióját a Földközi-tengeren és a legtöbb gyarmatán. Viszonzásképp egyébként (Itália többi részével együtt) egy új gazdasági ágazat, a turizmus szülőhelyévé vált.

Erről mesél a kiállítás utolsó egysége, amely az Itáliai utazás címet kapta, és amelyet a városképfestészetnek szenteltek. Itt könnyen összehasonlíthatjuk Canaletto hihetetlenül akkurátusan megfestett Velence képét Bernardo Bellotto finoman kiegyensúlyozott Firenze jelenetével, vagy Francesco Guardi könnyed ecsetkezelésével, amellyel az ő lázas-hagymázas Velencéjébe vezet bennünket.

Ezzel szemben alig kapunk képet Budáról, ahogy az az oszmán-törökök uralma alatt kinézett, eltekintve néhány térképtől, amelyek a keresztény csapatok 1686-os városostromát ábrázolja. Tulajdonképpen kár, hogy nincsen egy Dunát festő Canaletto, aki közvetíthette volna a benyomásait a török város sajátosságairól. Végtére is annak idején nem sok hiányzott hozzá, és Törökország ma kétségtelenül Európa része lenne – vagy fordítva: Európa Törökország része lenne.

Caravaggiótól Canalettóig.
Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei.
Festmények. Szépművészeti Múzeum
Budapest. Nyitva: 2014. február 16-ig.
Kitűnő katalógus.

A teljes cikket eredeti nyelven itt olvashatják.