SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Variációk egy témára: múzeumok közös irányítás alatt Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában

Szerző: Radványi Orsolya

A 20. század vége óta a kultúra területét is eluraló gazdasági kényszer fokról fokra megváltoztatja a korábbi múzeumlátogatási szokásokat az egész világon. A 19. századtól örökölt „művészet temploma”-szemlélet, amely a kulturális konzervativizmusnak azon a toposzán nyugodott, miszerint egy hajdani aranykor emlékeit kell megőrizni a hanyatló jövő generációi számára, egyre inkább átadja helyét a kultúra szélesebb fogyaszthatóságát, élményszerűségét hirdető, a piac logikáját követő gondolkodásnak. A folyamat léte kétségtelen, a belőle fakadó kérdések számosak, a válaszlehetőségek, útkeresések régiónként vagy akár városonként is nagyon sokszínűek lehetnek. Hogy az egyes országok mit gondolnak a művészet, a múzeumok és a kultúrpolitika jelenlegi változó kapcsolatáról és e változások mibenlétéről, azt nagyrészt történelmi hagyományaik és szokásaik befolyásolják. Így vannak helyek, ahol a központosítás különféle rendű-rangú bevezetésében, intézmények összehangolt működtetésében látják a kulturális szféra válságának megoldását, de vannak olyanok is, amelyek az együttműködés lazább formáit részesítik előnyben. A következőkben néhány francia, belga és holland példán keresztül villantjuk fel, milyen átalakítási-megújítási formákkal kísérleteztek eddig Párizsban, Brüsszelben és Amszterdamban. A sokféle megközelítés, próbálkozás azt mutatja: bevált, mindenkire érvényes recept nem létezik, minden államnak és intézménynek magának kell a számára leginkább használható és elfogadható megoldást kimunkálnia. Lehetőleg közmegegyezéssel, a szakma és a társadalom különböző rétegeinek megelégedésére.

 

A Musée d’Orsay – állandó változásban

 

A Musée d’Orsay eddigi rövid élete az állandó változások története, így nem lepődhetünk meg azon, ha a 2000-es évek elején újra tanúi lehetünk átalakulásának. Úgy tűnik, „öröksége” egyenesen következik felmenőinek történetéből, hiszen a múzeum három különböző képzőművészeti gyűjtemény anyagából válogatva jött létre 1986-ban. Egyfelől egyesítette az eredetileg a Musée de Luxembourgban összegyűjtött, a 19. század első felének „hivatalos művészetét” reprezentáló tárgyakat, amelyek idővel – mint a Szalon által kanonizált alkotások – bekerültek a Louvre falai közé. A második anyagrész a hányatott sorsú impresszionista gyűjtemény volt. A keletkezésük idején el nem ismert, a Szalonokról kitiltott impresszionista művek Gustave Caillebotte hagyatéka révén csak 1896-ban kerülhettek be a Luxembourg „kortárs” gyűjteményébe, innen 1929-ben a Louvre-ba, ahonnan 1947-ben újra kirostálták őket, majd a modern és kortárs művek bemutatóhelyeként létrehozott Jeu de Paume fogadta be a képeket – ismét csak időlegesen. Ehhez a kollekcióhoz harmadikként csatlakozott a Musée National d’Art Moderne anyagának az a része, amely az 1977-ben a Palais de Tokyóból kivált Centre Pompidou gyűjtőkörén kívül esett, vagyis a Pont-Aven-iskola, a neoimpresszionisták és a Nabis-kör művészete. A sok helyről eredő gyűjteményekben eredetileg is együtt voltak festmények és szobrok, bútor azonban már sokkal kevesebb akadt, és ezt a hiányt az új múzeum rendszeres és tervszerű vásárlásokkal igyekezett csökkenteni. Így vált az egykori Orsay pályaudvar csarnokában megnyílt intézmény az 1848 és 1914 közötti időszak képző-, ipar- és fotóművészetét összművészeti teljességében bemutatni szándékozó múzeummá.

A Musée d’Orsay 2004 óta közintézmény, amely nemzeti múzeumként [1] a Kulturális Minisztérium irányítása alá tartozik, maga pedig koordinálja a Musée Ernest Hébert és 2010 óta a Musée de l’ Orangerie munkáját is. [2] A múzeumot az Adminisztratív Tanács vezeti, ennek feje egyben a közintézmény elnöke. A tanács irányítja a múzeum tudományos és kulturális politikáját, hagyja jóvá a kiállítások és egyéb kulturális események programját, szavazza meg a költségvetést, dönt a díjszabási politikában. Az Adminisztratív Tanács tudományos határozatait a Tudományos Tanács készíti elő, ahogyan ez foglalkozik a vásárlásokkal, kölcsönzésekkel és a raktározott anyag helyzetével is. A Szerzeményezési Tanács egy meghatározott értékhatáron belül autonómiával rendelkezik a művek közvetlen vásárlása terén. Az ezen a határon felüli szerzeményezések esetében szükséges kikérni a Nemzeti Múzeumok Művészeti Tanácsának véleményét is. Ezt a feladatmegosztást már az 2010-ben megváltoztatott alapító okirat foglalja magában [3].

A Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie egyesítésekor a két intézmény megtartotta önálló arculatát, sőt a Musée Hébert-rel együtt mindhárom saját jogon is létező nemzeti múzeumi rangját. Az önállóságot a külön működtetett honlapok eltérő arculata [4] és az épületek teljesen autonóm jellege is kifejezi, így ha nem mélyedünk el különösebben a Musée d’Orsay szervezeti és működési szabályzatában, hanem csupán egyszerű látogatóként vesszük szemügyre a Szajna két partján egymással szemközt álló intézményeket, semmiféle árulkodó jelet nem fedezünk fel arra nézvést, hogy a két szomszédvár tulajdonképpen közös irányítás alatt éli mindennapi életét. A belépő megváltásánál válik csak gyanússá, vajon miért éppen ez a két múzeum dolgozott ki egységes tarifarendszert, és miért működnek szorosan együtt a kiállítási és egyéb kulturális programok egyeztetése során? A Paul Guillaume által alapított, saját korában a legrangosabbak között számon tartott modern képzőművészeti gyűjtemény időben és stilárisan is kiegészíti a Musée d’Orsay anyagát. Az Orangerie műveinek közvetlen párbeszédét Monet, Renoir, Cézanne és Rousseau kezdi meg, ezt folytatják Picasso, Derrain kubista korszakának darabjai, majd Matisse, Laurencin, Modigliani, Soutine, Utrillo és Kees van Dongen zárják a sort, kitágítva az Orsay kollekciójának 1914-ig tartó időhorizontját egészen az 1930-as évekig. A 2010–2011 folyamán szervezett közös kiállítások nagy szakmai és közönségsikert hoztak, így az Orangerie látogatószámának folyamatos emelkedése Guy Cogeval igazgatót bizakodással tölti el az iránt, hogy együttes erővel eredményesen és hitelesen tudják teljesíteni a közintézményre rótt megőrzés-feldolgozás-bemutatás-gyarapítás kötelezettségét.

 

Párizs város múzeumai

 

A városi múzeumok hálózata (Musées de la Ville de Paris) 1880 és 1961 között alakult ki, szerves fejlődés eredményeképpen. Ez a város történetére vonatkozó relikviák, dokumentumok összegyűjtésével kezdődött a 19. század utolsó negyedében, amikor a III. Napóleon nagyszabású urbanisztikai terveit megvalósító Georges Eugène Haussmann, Párizs nagy hatalmú prefektusa [5] által irányított munkálatok során a régi város bizonyos negyedei eltűntek, paloták és nyomornegyedek, gyárak és kertek lettek végleg az enyészeté. A főváros egykori életét képzőművészeti alkotások, használati- és berendezési tárgyak, fotók segítségével felidéző Musée Carnavalet a haussmanni átalakítások során megmentett tárgyak elhelyezésére született 1880-ban. Ezt követte egy képzőművészeti múzeum megnyitása 1900-ban, a Petit Palais-ban, majd nagylelkű magánadományokból és hagyatékokból speciális múzeumok alakultak: Henri Cernuschi távol-keleti gyűjteményét 1896-ban, Victor Hugo egykori, a Vogézek terén álló lakását 1901-ben örökölte meg Párizs városa, Ernest Cognaqc dúsgazdag kereskedő 18. századi stílusban berendezett lakását pedig 1929-ben. A következő évtizedben régi óhaját teljesítette be a városi vezetés, amikor a Palais de Tokyo 1937-es felépítésével a modern művészet számára is méltó otthont teremtett. A háború után is folytatódott a városi múzeumi hálózat fejlesztése: ekkorra esik Balzac Passy-ban lévő házának megvásárlása, George Sand egykori villája pedig hagyatékként került a városhoz, ez ma a Musée de la Vie Romantique, Scheffer, Sand, Chopin és Beethoven emlékmúzeuma a Montmartre lábánál. Két nagyszerű szobrász, Antoine Bourdelle és Ossip Zadkine műterme szobrászati hagyatékukkal együtt a városi múzeumok együttesét gazdagítja, csakúgy, mint a Musée Galliera divat-gyűjteménye, a Notre-Dame alatt húzódó kripták, a 18. század végén kiépített katakombák, vagy a Párizs felszabadulásának emléket állító Memorial du Maréchal Leclerc- Musée Jean Moulin.

A Musées de la Ville de Paris hálózatába ma tizennégy különféle múzeum tartozik [6] amelyek közvetlenül a polgármesteri hivatal művészeti ügyeket irányító főosztályának felügyelete alatt működnek. Minden egyes múzeum élén egy muzeológus áll, a személyzet városi alkalmazásban dolgozik. Az állandó kiállítások ingyenesen látogathatók, időszakos kiállításaik, kiadványaik költségeit az önkormányzat fizeti. A mecénások keresése is a fenntartó kötelessége, ahogyan az egyes intézmények tereinek bérbe adásában is ő érdekelt. A múzeumok programjaikat összehangolják, az időszaki kiállítások szervezésekor közös tarifarendszert alkalmaznak, de a szakmai munka irányításában vezetőik szabad kezet kapnak. 2012 végéig nagyszabású szervezeti reform várható: a tizennégy múzeumot egy közintézmény keretében egyesítik annak érdekében, hogy megkönnyítsék gazdálkodásukat, egyszerűsítsék működésüket, és nagyobb hangsúlyt tudjanak helyezni a közönség fogadására.

 

Az RMN – Grand Palais, avagy a kultúraközvetítés magasiskolája

 

A különféle ideológiai indíttatású francia elnökök halhatatlanság iránti vágyukat hagyományosan egy-egy nagy városépítészeti gesztusban jelenítik meg, elég, ha a Pompidou, Mitterrand vagy Chirac által megálmodott új múzeumokra, kulturális beruházásokra gondolunk. Az elnökök látványos alapítványait mostanában a kormányok is elirigyelték, és nemcsak szorosan vett múzeumokat, de a kulturális intézményrendszer egyéb szereplőit is befolyásoló nagyszabású döntéseket hoznak. Egy nemrégiben megjelent kormányhatározat egyetlen közintézménybe vonta össze a kultúraközvetítő gigakonszern Réunion des musées nationaux-t (RMN) és a Grand Palais des Champs-Élysées kiállítócsarnokot, azzal a céllal, hogy egymást erősítve egy nemzetközi színvonalú kulturális szervezetet alkossanak, mindkét intézmény szakértelmére és egymást kiegészítő tevékenységére támaszkodva. [7] A küldetésnyilatkozat szerint az egyesítés segíti a Grand Palais-t az egységesebb, koherens kulturális program megvalósításában, amit önállóan régóta nem volt képes megvalósítani. Ezzel párhuzamosan modernizálja az RMN működését is a kulturális események tervezése terén, és erősíti kapcsolatát a múzeumokkal.

Az 1896 óta működő RMN elsődleges feladata kezdetben az állami műtárgyvásárlások lebonyolítása volt, ehhez csatlakoztak 1990-től egyéb termelő és kereskedelmi funkciók, mint a kiállítások szervezése és terjesztése, a könyvkiadás, az ajándéktárgyak gyártása, vagy a vezetése alá tartozó harmincnégy „nemzeti múzeum” műtárgyfotóinak forgalmazása világszerte. Ezeknek a múzeumoknak a többsége önálló jogi és financiális háttérrel rendelkező közintézmény, és az RMN adminisztratív jellegű ernyőszervezetként áll felettük, mások az SMF (Service des Musées de France) alá rendelt, nemzeti illetékességű múzeumok. Manapság az RMN három fő funkciója a közönséggel való kapcsolattartás, az időszakos kiállítások szervezése, valamint az időszaki kiállításokhoz és a vezetése alá tartozó múzeumok állandó tárlataihoz kapcsolódó kulturális programok szervezése és terjesztése. Évente körülbelül harminc intézménnyel dolgozik együtt, és nagyjából húsz-harminc kiállítás létrehozásában segédkezik. Az RMN egyike volt a Bizot-csoport alapítóinak, amely a világ legfontosabb kiállításszervező intézményeinek igazgatóit tömöríti. Emellett a cég folyamatosan részt vesz az állami gyűjtemények szerzeményezésének elősegítésében, tartja a kapcsolatot a nemzeti múzeumokkal, a mecénásokkal és a műkereskedőkkel, és elvégzi a vásárlásokkal együtt járó adminisztratív feladatokat.

A Grand Palais hatalmas üvegkupolás csarnoka az 1900-as világkiállításra épült az állami művészeti szalonok és nagyszabású események befogadása céljából. „A francia művészet dicsőségének szentelt” emlékmű hosszas renoválási munkák után, 2007-ben nyitotta meg újra kapuit, ám a benne működő Galeries Nationales du Grand Palais kiállítási politikája átgondolásra szorult. Az eredeti rendeltetésének megfelelő szerepet betöltő Grand Palais nemcsak a kortárs képzőművészet, a fotó, a műkereskedelem vagy a divattervezők bemutatkozásának adott otthont nagyszabású tereiben, de kiállításainak témájához kapcsolódóan egy-egy könnyűzenei koncert vagy éppen vidámparki forgatag is helyet kaphatott a 60 méter magas üvegkupola alatt. A kormányzat szívesebben látott volna ezen a helyen egy egységes program szerint működő, erős és karakteres közintézményt, mint a korábbi gyakorlat szerint széttagolt, sok kis magánintézmény egyéni programjait megvalósító, befogadó jellegű kultúrcentrumot.

A 2000-es évek közepén a gazdasági válság mindkét intézmény életében jelentős visszaesést okozott. Kézenfekvő lehetőségként kínálkozott tehát az egyesülés, hiszen az együttélés, az épület közös használata évtizedek óta fennállt. A kormányhatározat tulajdonképp a régóta létező status quót szentesítette az összevonással. A számok tükrében az egyesített intézmény jól teljesít: a 2010-ben rendezett Monet-tárlat 900 ezres látogatottsága minden tekintetben önmagáért beszél. Az éves látogatószám kétmillió volt csak a Grand Palais-ban, ehhez csatlakozik az ország- és világszerte rendezett kiállítások 5,1 milliós nézőszáma. Az RMN közreműködésével megrendezett kiállításokon 2500 műtárgy volt látható, a tárlatok nettó bevétele elérte a 9,25 millió eurót. Az RMN segítségével három „nemzeti kincs” és öt „műemléki szempontból nagy jelentőségű műtárgy” került a Louvre, a Bibliothèque Nationale, illetve más fővárosi és vidéki múzeumok tulajdonába. Sikertörténet? Az RMN-Grand Palais igazgatója, Jean-Paul Cluzel méltán elégedett birodalma teljesítményével. Mivel a fotójogokat az RMN birtokolja, a kiadványok, ajándéktárgyak, tehát a profittermelő tevékenységek monopóliuma az ő kezében összpontosul. Ezért a vezetése alá rendelt múzeumok nem osztják Cluzel nézetét, de ha még a Louvre-nak sem sikerült kivonnia magát a központi irányítás alól, mit tehetnek akkor a kisebb múzeumok?

 

A művészetek hegye Brüsszelben

 

A brüsszeli Mont des Arts hagyományosan a város politikai és kulturális irányításának központja. Ezen a helyen állt a korai középkortól a brabanti hercegek palotája, később a burgundi hercegek fényűző rezidenciája és világhírű könyvtára. Fénykorát V. Károly császársága idején élte, a spanyol és az osztrák Habsburgok is itt tartották udvarukat, majd Belgium első független uralkodója, I. Lipót itt tette le esküjét 1831-ben.

2005-ben tíz, a környéken található brüsszeli kulturális intézmény szövetkezett arra, hogy kiaknázza a fizikai közelségben és az összefogás erejében rejlő lehetőségeket, és nonprofit szervezetként jól működő múzeumnegyeddé alakítsa át a Mont des Arts-t. [8] A megannyi, különféle előtörténettel, gyűjteménnyel és lehetőséggel megáldott szereplő, a rangos nemzeti és nemzetközi képtárral rendelkező Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique, a Victor Horta nagyszerű épületében Bozar néven sikeresen működő kiállítóhely, a háború után épült Nemzeti Könyvtár, az Old England szecessziós palotájában található Zeneszerszámok Múzeuma, a Nemzeti Levéltár, a Képzőművészeti Központ, a Belga Királyi Filmarchívum, az egykori Királyi Palota, a belga Történeti múzeum (BELvue), az ING Kulturális Központja, a Magritte Múzeum, a Mozi Múzeuma és a Kongresszusi Palota közös munkájának gyümölcseként a Mont des Arts mára Európa fővárosának par excellence múzeumnegyedévé nőtte ki magát. A háromhektáros belvárosi terület parkjaival, sétálóutcáival, vendéglőivel és egyéb turisztikai és kereskedelmi funkciókkal gazdagodva magas szinten szolgálja a kulturális fogyasztást. A belga múzeumnegyed változatos és színvonalas eseményeket kínál az idelátogató hazai és külföldi közönségnek egyaránt, izgalmas szellemi útravalót szándékozik adni összehangolt, sokszor egymásnak felelgető, kiegészítő programjaival a színháztól a filmekig, koncertektől a kiállításokig ívelő kínálata segítségével. A negyed kiépítése egy másfél évszázada fennálló urbanisztikai problémát is megoldott, nevezetesen a régi belváros és az Alsóváros közötti közlekedés kérdését, amelynek rendezése a 19. század közepe óta napirenden volt. A környék gazdasági fellendülésében is nagy szerepe van: az egymástól sétatávolságra található intézmények között éttermek, zenés kocsmák, kis boltok színes forgataga kelt életre. Brüsszel utcáin sétálva elhiszi az ember, hogy az kulturális téren is igyekszik az Európai Unió fővárosaként viselkedni.

 

Múzeum a folyóparton – Antwerpen

 

A tudatos városrehabilitáció révén revitalizált egykori Bonaparte-kikötőben áll a MAS (Museum aan de Stroom), a flamand kikötőváros 2011-ben átadott új, ikonszerű múzeuma. [9] Antwerpen történetére reflektáló, többnyire tengerészeti, folklór-, néprajzi és képzőművészeti anyagot tartalmazó gyűjteményei öt különböző múzeum egyesítéséből keletkeztek. Carl Depauw igazgató büszke arra, hogy az összevonás szakmai egyetértéssel, viszályok nélkül ment végbe. A Hajózási, a Folklór és a Néprajzi Múzeum összevonásával keletkezett, több százezer darabot számláló gyűjteményből 470 ezer darab tekinthető meg a tematikus rendben, öt szinten elrendezett állandó kiállításon. A kollekció másik része is hozzáférhető azonban a látogathatóvá tett raktár révén, illetve időszakos kiállítások keretében. A múzeum látogatottsága a második legmagasabb Belgiumban, csak a szenzációnak számító Magritte Múzeum előzi meg.

Az építészeti megfogalmazásban egyszerre jelennek meg a múltra és a mára vonatkozó asszociációk: az egymásra helyezett, rozsdás konténerekre emlékeztető dobozok a jellegzetes kikötői motívumokra utalnak, az épület eltolt szintjeit kitöltő hatalmas, gyönyörűen kivitelezett üvegfalak áttörik, és ezzel megszelídítik a 60 méter magasba nyúló torony uralkodó látványát. A régi kikötőben, a város szélén emelkedő torony szándékolt ellentétet képez a régi belváros jellegzetes lépcsőzetes oromzatú házainak építészetével, ugyanakkor összekötő híd szerepet is kap a régi város és a mai, új életre keltett folyóparti kulturális negyed között. Tíz évvel ezelőtt a város vezetése határozta el az elnéptelenedett, lepusztult városrész újraélesztését, ami nemcsak a MAS felépítésével, hanem más kulturális és szórakoztató intézmények idevonzásával járt együtt. Így kapott itt helyet egy régi raktárépületben a városi Levéltár, míg a Városi Balett új építésű színházat vehetett birtokba. Divatos éttermek, fiatal iparművészek műhelyei, műtermei, pubok és a Red Star Line óceánjáró múzeuma sorakoznak egymás mellett az egykori dokk területén, a kikötői felügyelet számára pedig Zaha Hadid tervezett futurisztikus főhadiszállást. 2011-ben új városközpont született a folyóparton, amelynek egyik fontos katalizátora a Neutelings-Riedijk holland építésziroda és a város közreműködésével megálmodott történeti múzeum, a MAS.

 

A Rijksmuseumról, másként

 

Sok értékes elemzést olvashattunk már Amszterdam „kulturális negyedéről”, a Museumplein (Múzeumok tere) három nagy múzeumáról és a szomszédságukban található Koncertteremről, legutóbb Ébli Gábor tollából. [10] A szerző megállapításaival egyetértve most nem a negyed egészéről szólnék, csupán egyik tagjának, a Rijksmuseumnak a folyamatban lévő átalakulásairól.

A Rijks, ahogyan a köznyelv becézi, Hollandia nemzeti múzeuma: a kétszáztizenkét esztendős intézmény gyűjteményében az ország történetére, képzőművészeti és iparművészeti életére vonatkozóan több mint egymillió tárgyat találhatunk. A Museumplein legrégebbi lakója 1885-ben költözött be a Pierre Cuypers tervezte épületbe. Nemcsak a holland arany évszázad, a 17. század nemzeti festészetét reprezentálja egyedülállóan gazdagon, de távol-keleti anyaga, rajzgyűjteménye és a holland mindennapok használati és dísztárgyait felvonultató kollekciója is figyelemre méltó. Ennek a hatalmas kincsesháznak a válogatott darabjait kétszáz teremben tárta a látogatók elé, egészen 2003-ig, amikor hosszú előkészítő tervezést követően megkezdődtek a felújítási munkálatok. Míg a legféltettebb és legfontosabb remekek, köztük Rembrandt hagyományosan Éjjeli őrjáratként emlegetett nagyszabású csoportportréja (amelyről a restaurálás közben derült ki, hogy nappali jelenetet ábrázol) a Philips-szárnyban láthatók azóta is, az anyag egy része a világ nagy múzeumait járja, másik része a raktárban várja a 2013-ra tervezett újranyitást. Az épület közben minuciózus műemléki helyreállításon és rendkívül visszafogott modernizáláson esik keresztül a Cruz–Ortiz spanyol tervezőpárosnak köszönhetően. A múzeum tehát fizikailag megszépül, technikai felszereltségét tekintve is megújul, és a jövőben 7500 tárgyat nézhet majd meg a szorgalmas tárlatlátogató, ha végigjárja a másfél kilométeres útvonalat.

A Rijks a közeljövőben egy másik, kevésbé látványos, de kultúrpolitikai szempontból jelentős változáson is átesik. Bár még mindkét érintett intézmény honlapja szerényen hallgat a 2013. január 1-jétől bekövetkező eseményről, a holland-flamand művészettel foglalkozó szakemberek fóruma, a Codart már hírt adott a Rijksmuseum és a Rijksbureau voor Kunsthistorische Documentatie (Nemzeti Művészettörténeti Dokumentációs Iroda, közkeletű rövidítéssel élve az RKD) egyesüléséről, és a Karel van Mander Intézet megalapításáról. [11] A múzeumlátogató közönséget közvetlenül nem érintő, a szakmai kutatómunkát viszont annál inkább befolyásolni képes aktusról, annak hátteréről és főleg jövőbeni megvalósulásnak mikéntjéről egyelőre nemigen tudunk többet a bejelentés tényénél. A Karel van Mander Intézet megvalósítandó céljait és feladatait a közlemény egy rövid bekezdés erejéig említi, felsorolva a legfontosabbakat: akadémiai támogató hátteret kíván nyújtani a muzeológiai terület számára a gyűjtemények, a kutatás és a kiállítások hozzáférhetőségének tekintetében; szolgálni kívánja a tudományos kutatás népszerűsítését konferenciák, tanulmányutak szervezésével; együttműködik a művészettörténet egyetemi oktatásában. Mivel a fenti célokat mindkét intézmény eddig is megvalósította, nagyon valószínű, hogy a hangzatos indokok a gazdasági válság okozta anyagi megfontolások elegáns elkendőzésére szolgálnak csupán. Ezt a feltételezést erősíti a közlemény egy félmondata, amely alapvető célként definiálja a hazai és külföldi forrásokból a lehető legtöbb anyagi támogatás megszerzését az intézet számára. Szeretnénk remélni, hogy a közleményben kiemelt indoklásnak megfelelően az egyesüléssel valóban egy az eddiginél is nagyszerűbben működő, a múzeumok, egyetemek és kutatóintézetek között hidat képező művészettörténeti intézettel gazdagodik a holland és a nemzetközi szakmai közélet.

 

[1] Nemzeti múzeumnak minősül Franciaországban minden olyan intézmény, amely a Kulturális Minisztérium Múzeumi Főosztályának (Service des Musées de France) adminisztratív irányítása alá tartozik. Az SMF listáján jelenleg 41 nemzeti múzeumot tartanak számon. http://www.legifrance.gouv.fr/affichCode.do?idArticle=LEGIARTI000024240718&idSectionTA=LEGISCTA000024240716&cidTexte=LEGITEXT000006074236&dateTexte=20111118

[2]  A Musée d’Orsay és a Musée de l’Orangerie közintézmény módosított alapító okirata, 2003-1300 sz. határozat, 2003. december 26. http://www.musee-orsay.fr/fileadmin/mediatheque/integration_MO/PDF/Decret_statutaire_EPMO_actualise.pdf

[3]  Módosított határozat, 2010-558. sz. 2010. május 27.

[4]  A Musée d’Orsay honlapja http://www.musee-orsay.fr, a Musée de l’Orangerie honlapja http://www.musee-orangerie.fr/

[5]  Kinevezését 1853-ban kapta arra, hogy „levegőssé tegye, egyesítse és megszépítse” a várost. Patrice de Moncan, Le Paris d'Haussmann, éditions du Mécène, 2009, 33.

[6] http://www.paris.fr/loisirs/musees-expos/musees-de-la-ville-de-paris/p4693

[7] 2011-52. sz. határozat, 2011. január 13.

[8] http://www.kunstberg.com/

[9] http://www.mas.be/min.net?id=3080206

[10] Ébli Gábor: „Museumplein és Museumpark – múzeumi negyedek Hollandiában.” Műértő, 2012. január

[11] http://www.codart.nl/news/784/