SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Milyen urbanisztikai hatása lehet az Ötvenhatosok terére tervezett Múzeumnegyednek?

Szemerey Samu építészmérnök, az Építészfórum felelős szerkesztője

Az Ötvenhatosok tere kétségkívül a magyar politika városépítészeti tornaterme. Végigtekintve a Városligetből lecsípett terület valós és vizionált történetén, sok minden megérthető az elmúlt nyolcvan év elitjeinek működéséből és a közterekhez, a városfejlesztéshez való viszonyukról. Az építések, a bontások, az áthelyezések, átnevezések és megjelölések sorozata közismert, ennél azonban talán még fontosabb mindaz, ami eközben az építmények és szimbolikus helyek határain kívül történt. Amíg ugyanis az előbbiek afféle évtizedeken átívelő gimnasztikai gyakorlatként mutatják be, ahogy a hatalom egy teret újra és újra történetekkel próbál meg felruházni, az utóbbiakon látható ennek a szorgos tevékenységnek a bámulatos elszigeteltsége, az a szűk horizont, ami a város alakítását csak a saját közvetlen közegében és idejében képes értelmezni. És valóban: az Ötvenhatosok tere rituális politikai tereiről alig látszik a főváros, a környező negyedek megtorpant fejlődése, a Városliget csendes pusztulása és a mindent eluraló technokrata közlekedésfejlesztés. De Budapest felől sem könnyű észrevenni a jeleket: a nemzet nagy történeteinek emlékezete eltűnik a Dózsa György út, a Műcsarnok hátoldalát övező gaz és a parkoló kézzelfogható valósága mögött. Az egyedüli alkalmak, amikor a tér és a város mégis összeér, azok a rendezvények, amelyek szimbólumok felmutatása helyett valóban felvonulásra és szórakozásra használják a főváros belső kerületeiben egyedülálló léptékű helyszínt.

Ingatlanfejlesztési szempontból persze ideális helyzetről van szó. Üres, hatalmas telek, kiváló feltárással, a szűkös belváros kényszerei nélkül, de annak közvetlen közelében – nagy a kísértés, hogy a múzeumi negyed kapcsán megvalósuló projektek a legnagyobb mértékben kihasználják a rendelkezésre álló területet. Ez két okból jelent kockázatot: egyrészt elveszhet az utolsó egybefüggő rendezvénytér, ami ilyen méretben képes programokat befogadni a főváros belső kerületeiben. Másrészt pedig egy kizárólagosan múzeumi programmal bíró komplexum itt egy korábbi cikkben általam már leírt fenntarthatatlanságán túl jó eséllyel le is választaná a Városligetet a Terézvárosról ahelyett, hogy a kettő közötti kapcsolatokat megerősítené. Ideális esetben a térnek valóban térként kellene tovább élnie, nyitott struktúraként, az ott zajló, változatos léptékű és tartalmú rendezvényeknek közeget teremtő épületekkel. A jelen állapotában három intézmény létesítését tartalmazó múzeumi negyed programja, ha méretében elfogadhatónak is, funkcionalitásában azonban kevésnek tűnik arra, hogy ezt megteremtse. Ha pedig a három épület szükségképpen továbbiakkal egészül ki, akkor két út kínálkozik: vagy a teret kell beépíteni, vagy nem lehet pusztán a Dózsa György út és a Városliget közötti keskeny sávban maradni.

Az új múzeumok létrejöttének legfontosabb kérdése tehát az, hogy képesek lesznek-e kilépni a keretekből, amiket az intézményfejlesztésre kampányeszközként tekintő politika teremt nekik. Városépítészetileg ugyanis elsősorban nem is a múzeumok, hanem a tágabb környék rendezése, a már meglévő elemek összekapcsolása, a park, a tér és a belváros folyamatos átmenete a kulcskérdés. Ez nem csupán a Műcsarnok és az Ajtósi Dürer sor közötti sáv egységes és átjárható fejlesztését jelenti, hanem a határok átlépését a belső kerületek és a Liget felé, valamint a park kihasználatlan épületeinek újragondolását és a kapcsolatteremtést a környező intézmények hálózatával. Ez pedig Magyarországon igen népszerűtlen dolog: a telekhatárokon túli problémák a források szűkösségén túl az érdekek és felelősségek áthatolhatatlan közege miatt is rendszerint megoldhatatlan feladatot jelentenek. Elég végigtekinteni a rendszerváltás utáni időszak legjelentősebb kulturális fejlesztésein: a Nemzeti Színház, a Művészetek Palotája vagy a CET egyike sem volt képes a közvetlen környezetén túli területeken értelmes viszonyokat teremteni és ezzel katalizáló hatást elérni, holott mindhárom esetben létfontosságú lenne, hogy ne elszigetelten, hanem tevékenységüket a városra megnyitva tudjanak működni. Végtére is ez a kulturális intézmények várospolitikai jelentősége: sikeres esetben a tartalmi értékeiken túl jelentősen hozzájárulnak környezetük gazdasági és társadalmi fellendüléséhez, a városi terek és használóik közötti viszonyok újradefiniálásához.

Ez korántsem jelent a közvetlen környezet melletti elköteleződést a nemzeti vagy nemzetközi intézményi szerep rovására. Pontosabban: a legsikeresebb példák a három léptéket egymás erősítésére tudják felhasználni, így a ligeti múzeumi komplexum számára nem lehet kevésbé fontos a Csikágóban utolsó pillanatait élő kézművesműhely-kultúra vagy a szomszédos villanegyed műtermeinek hálózata, mint a nemzeti jelentőségű közgyűjtemény, hiszen az utóbbi műtárgyainak éppenséggel az előző a megteremtője. A jövő Felvonulási terének egyaránt kell párbeszédben állnia a helyi és a tágabb kontextusokkal.

Ha mindez teljesül, és a három új intézmény – hasonlóan a szintén park és város közé épült ljubljanai Nemzeti Galériához és szemben a bécsi MQ sokat kritizált zárt múzeumi kubusaival – nem csupán reprezentációs helyszínné, hanem a nyilvánosság működésére térbeli elrendezésével és nyitott működésével is rákérdező aktív szereplővé válik, akkor is szükséges lehet olyan kapacitásbeli kérdések vizsgálata, amelyek a jelenlegi és ide kerülő múzeumok gyűjteményeihez, hosszú távon alakuló funkcióikhoz és a látogatókhoz kapcsolódnak. Ezek most is súlyos logisztikai teherként jelennek meg a környéken, és egy ilyen volumenű beruházás nem engedheti meg magának azt, hogy a jelenlegi állapotokat, azaz a problémák telken kívülre szervezését és elfelejtését fenntartsa.

Amint látható, a tervezett múzeumi negyed fő urbanisztikai hatásai és dilemmái javarészt olyan kérdésekhez kapcsolódnak, amelyeknek kevés esélyük van arra, hogy az épületek programjában közvetlenül megjelenjenek. Nem is ehhez a feladatkörhöz tartoznak. Ahhoz, hogy ez a Magyarországon évszázada nem látott léptékű projekt sikeres legyen, nem elegendő az intézményi programok megfelelő építészeti leképezése, pályáztatása és teljes értékű kivitelezése. Itt és most arra is szükség van, hogy a városi tér átalakításának propagandaértékét felismerő politika önmagát meghaladva képes legyen átlátni az alapok megformálásának jelentőségét, és ezt a kevéssé látványos munkát be tudja építeni a fejlesztési folyamatba.

Az optimista forgatókönyv szerint a Dózsa György út menti sáv történelmi gyakorlatozása úgy zárulhat le a múzeumok megépítésével, hogy a rivalizáló emlékművek helyét egy kíváncsibb, nyitottabb, a városi élet részét képező diskurzus veszi át. De ha csak úgy folytatjuk le ezt a munkát, mint az eddigieket, akkor az épületek remélhető sikerén túl nincs sok esély a lényegi átalakulásra.

Kovács Dániel művészettörténész, a Hg.hu főszerkesztője

Az Ötvenhatosok terére tervezett múzeumi negyeddel kapcsolatos elképzelések írásom keletkezésének idején, 2012 februárjában négy pontban látszanak kikristályosodni. 1. A helyszín az egykori Felvonulási tér, ma Ötvenhatosok tere. 2. A beruházás végeredményeként itt kulturális célú középületek állnak majd. 3. Az épületek nemzetközi tervpályázatok eredményeként készülnek. 4. A beruházást uniós források segítségével tervezzük megvalósítani. A négy pont mindegyike önmagában is izgalmas kérdéseket vet fel.

Az, amit ma Ötvenhatosok terének nevezünk, a város rendkívüli helyszíne, az volt tulajdonképpen már létrejötte előtt is, az Andrássy út villanegyede, a Liget és a Csikágó határvidékeként. Ma az összesűrűsödött 20. századi történelem hegeit viseli: a talajszint alatt máig ott vannak az egykor itt állt fák, templom, színház és különböző korszakok különböző emlékműveinek nyomai. A terület lehetséges új funkcióinak egyike az erre az évszázadra való emlékezés, a tér egykori használati módjaihoz kötődően olyan történelmi park kialakítása, amely absztrakt, de közérthető módon képes érzékeltetni a magyar közelmúlt ide kötődő eseményeit. Alkalmasabb helyszínt lehetne ugyan erre találni Budapesten, de kézenfekvőbbet aligha.

A második pont ennél összetettebb feladatokat hordoz. Az ide kerülő intézmények listáját remélhetően nem az aktuális politikai viszonyok, meggondolatlan intézkedések, megszorítások és múzeumi háttérharcok határozzák majd meg. A program kidolgozójának nemcsak a moderátor szerepét kell felvállalnia a funkciójukban vagy lokációjukban érintett intézmények, érdek-képviseleti szervek, szakmák és civil csoportosulások között, de be kell vonnia azokat a hazai és külföldi szakértőket is, akik átlátják, mennyire lehet jövője ennek a felálló intézményrendszernek, hogyan helyezkedne el a negyed a régió kulturális terében, és valóban képes-e növelni a főváros regionális jelentőségét. A beruházás előkészítése, korántsem mellékesen, kiváló alkalmat nyújtana arra, hogy kibeszéljük a magyar múzeumi szféra régóta halmozódó problémáit, felmérjük az erőforrásokat és a ki nem használt lehetőségeket, és megpróbáljuk újrapozicionálni Magyarországot a kulturális turizmus térképén – nem „csupán” egy új tömbbeépítés erejéig.

Akárhogyan történik is ez, az új „múzeumi negyed” egyik legfőbb vonzereje a kimagasló építészeti minőség lenne, amelyet nemzetközi tervpályázatok biztosítanának. Ez utóbbi kitételbe azonnal bele lehet kötni. Sajnos a nemzetközi tervpályázat nem jelent garanciát a minőségre, sőt: a 20. század végi múzeumtörténet legmeghatározóbb alkotása, a bilbaói Guggenheim-múzeum direkt megbízás eredményeként született. Mivel Magyarországon aligha akad, aki tudná, ki a 21. század Frank Owen Gehryje, a pályázat még mindig jobb megoldásnak tűnik. A bilbaói csoda egyébként is egyszeri, nem megismételhető történet, hiába próbálkoztak és próbálkoznak oly sokan a másolásával. A gondos előkészítés, a jól megírt pályázat és egy jó zsűri viszont nagy eséllyel hozhat pozitív és nagy visszhangot kiváltó eredményt, különösen ha a kiíró odafigyel néhány apróságra. Érdemes lenne például Budapestre invitálni azokat az építészeket a környező régió országaiból, akik az utóbbi időben nemzetközi hírnévre tettek szert, dacára annak, hogy ritkán nyílt alkalom tehetségüket nagyszabású beruházásokban bizonyítani. És biztosítani kell az anyagiakban és referenciákban talán gyengébb, de tehetségben semmivel sem hátrébb való magyar építészirodáknak is a versenylehetőséget. Ez korántsem lesz egyszerű. Az Izraeli Nemzeti Könyvtár tervezésére nemrég kiírt, részben meghívásos, részben nyitott pályázatnál például ilyen megoldást próbáltak találni, de az eljárás több mint száz helyi építész tiltakozását váltotta ki, mondván: sérti az egyenlőség elvét, hogy a meghívott kül- és belföldi irodák, például Shigeru Ban, Moshe Safdie vagy David Chipperfield műhelye rögtön a második fordulóba kerül. Ráadásul a jó pályázati eredmény sem garancia a sikerre. Daniel Libeskind berlini Zsidó Múzeumát már a tervek ismeretében, a pályázatot követően akarta lefújni a város, pénzhiányra hivatkozva; az akkor még kevésbé ismert építésznek sajtóhadjáratot kellett indítania, nemzetközileg ismert politikai nagyágyúkat győzve meg az ügy fontosságáról, hogy az épület létrejöhessen. Ma aligha mondaná bárki Berlinben, hogy rosszul tette. Gehrynek sem volt annyira könnyű dolga: odahaza, Los Angelesben évekig tartó harcba keveredett a hatóságokkal, hogy megépíthesse azt a Walt Disney Concert Hallt, amely formavilágában a bilbaói múzeum előképe – és mégis csak az után, az ottani siker hullámát meglovagolva juthatott el a megvalósulásig. Ez a történet arra is figyelmeztet, hogy lehet bármilyen csodás és ígéretes egy ajándék kultúrközpont, megfelelő előkészítés nélkül egyetlen társadalom, egyetlen kulturális réteg sem feltétlen vevő rá.

A folyamatnak ebben a fázisában szembesülnünk kell majd azzal is, hogy kizárólag uniós forrásokból a beruházás nem lesz finanszírozható – és nem is szabad, hogy így történjen. A bécsi Museumsquartier felépítését nagyobbrészt az osztrák adófizetők állták ugyan, azért viszont, hogy az valódi kulturális célponttá váljék, a magántőke is jelentős szerepet vállalt, elég csupán Elisabeth és Rudolf Leopold világhírű gyűjteményének idekerülésére gondolni. Bár Magyarországon ismeretlen a kulturális mecenatúrának az Egyesült Államokban bevált, adókedvezményekkel támogatott formája, bizonyosan meg lehet találni azokat a módszereket, amelyek a hazai nagyvállalatokat és a felső tízezer tagjait is megmozgatják a jó cél érdekében. (A terület mérete miatt ráadásul a kulturális épületek mellett elbírna más funkciókat is.) A magántőke bevonása nem csupán jelentős kihívás: a negyed gazdasági modellé válva segíthetné a hazai kulturális szcéna elmozdulását az állami mankókról az önfenntartás felé – még ha, érdemes megismételni, ezt valószínűleg nem is lehet teljesen elvárni.

A fentiek eszmefuttatások csupán, de egy dolog biztosnak tűnik: az Ötvenhatosok terére tervezett múzeumi komplexum sokéves, rendkívül összetett és nehéz munkával valósítható meg, a társadalom kortárs építészethez való viszonya és a múzeumi szakmában eddig történtek alapján, valamint a gazdasági realitásokat is figyelembe véve jelentős ellenszélben. Ez egyféleképpen csökkenthető csupán: a közvélemény és a szakma állandó informálásával és a folyamatba való teljes bevonásával. Hogy a muzeológusoknak legyen mihez viszonyítani, be kell mutatni számukra a működő rendszereket. Hogy a kritikusoknak legyen alapjuk ítélni, be kell mutatni a megvalósult jó épületeket. Hogy a látogatóknak legyen miért elmenni, jó kiállításokat kell létrehozni – megelőzve akár az új tömbök létrejöttét is. Ez a folyamat, a kötődések és kapcsolódások kialakítása, a megértés és az elfogadás hálójának erősebbre szövése valójában minden nemzetközi építészet tervpályázatnál fontosabb, hiszen a siker – az épületek milyenségétől függetlenül – csak akkor igazi, ha van, aki megértse.

Szerző: Petrovszky Gábor közgazdász, a Magyar Ingatlanszövetség alelnöke

Logikai szempontból nem is kétséges: a tervezett helyszín kiváló a múzeumi negyednek, majdhogynem triviális. Jelenleg is turisztikai célú, rendkívül fontos történelmi jelképekkel és emlékekkel rendelkező területről lévén szó, újabb hozzáadott értéket nem teremt, viszont nem is kell „csatát” vívjon egy esetleges szomszédos „rozsdaövezettel”. Az Andrássy negyed már régi fogalom, néha múzeumi, néha kiállítói, vásárlói vagy szórakoztatási szempontból. A budai Vár összekötése a Hősök terével régi koncepció, úgy hívják: Andrássy út.

A volt felvonulási terület valóban kihasználatlan, kissé méltánytalan a közvetlen környezetéhez viszonyítva. A terület megközelíthetősége mind autós, mind tömegközlekedési szempontból elfogadható. Természetesen sok energiát fektetnék ennek fejlesztésébe, hogy egy könnyen megtalálható, könnyen elérhető övezetté váljon. A könnyű, környezetbarát és elégséges parkolás kiemelkedően fontos. A helyhez igen méltó a földalatti vasút, amely kulturált, hagyományőrző megközelítést biztosít. A jelenlegi autós közlekedést szinte nagy biztonsággal mondhatom, hogy át kell alakítani. Az autók forgalmának elterelésére az egyszerű lezárástól az alagútig a tér alatt már több koncepció született. Az épületek elhelyezésével együtt kell erről gondolkodni: vélhetően az alagúttal egy időben mind a kéregvasút megállójának átgondolásával, mind a színvonalas (központi helyen) való parkolás megteremtésével lehet a problémát feloldani.

A tágabb értelemben vett kerület minősége elfogadható, bár sokkal több lehetőség van benne. A felújítások rapszodikusak, sokszor céltalanok. Az Andrássy út hangsúlyosabb része a belvárostól az Oktogonig tart, ez a múzeumnegyeddel kiegyensúlyozottabbá válhatna. A kerület fő útvonalai eddig is kiemelt értéket képviseltek az ingatlanpiacon, így drámai növekedés már nem várható. A mellékutcák fejlődése a múzeumi negyed látogatóinak kiszolgálásával, szórakoztatásával, szállásolásával tovább tud fejlődni.

A terület építészetileg nagyjából befejezett, a környező utcák kialakultak, így fontos elfogadni az adottságaikat. Az Andrássy út és a Millenniumi emlékmű historizálása erősen meghatározza a közvetlen környezetet. Erre reflektálni szerintem szabad és szükséges. A legnagyobb hibának tartanám a félmodern, Magyarországon oly sokszor tapasztalt, megalkuvásokkal teli vagy éppen céltalan absztrakciókkal tűzdelt montázsépületet, amely sem nem illeszkedne, sem nem reflektálna a környezetre.

Építészetileg azonban a feladat igen nagy kihívás és egyben lehetőség is. Azt gondolom, és ebben hadd legyek szubjektív, Budapestnek szinte az egyetlen, komoly kortárs épülete itt található, amely ma is bizonyítja, hogy a városban helye van az extravagáns építészetnek. Első megközelítésből ezt tartom a legnagyobb feladatnak. Ennek nagysága nem abban rejlik, hogy hova, vagy hogy mekkorát építsünk, hiszen hely van elég. Sokkal inkább a hazai építészet mértéktartására van szükség. Miben is? Hogy hagyja érvényesülni a nemzetközi építészet nagyjait. Elnézést kérek a szakmától, de azt gondolom, hogy nem csak egy vagy több fontos épületről van szó, hanem a nemzetközi kulturális életbe való csatlakozásról. Nagyon nagy szükség van a valós, értelmezhető kapcsolatra a nemzetközi világgal, ezzel is segítve a hazai kultúrát, a jelent és a múltat érintően egyaránt. Az elfogadtatásban a világ számára valóban ismert és elismert építész „ikon”-jára lenne szükség. És ezt mondom mindazért, mert számomra fontos, hogy hazánkat és művészeinket megismerjék, elismerjék, szeressék. Igenis jelentősége van a kiállítóhelynek és környezetének az elismertetésben. Szinte félve merem leírni, hogy a hazai építészeink tudása még ha elég is lenne, a neve nem lesz elég a látogatókért, a művészeti társadalomért vívott óriási nemzetközi versenyben. Valljuk be őszintén, büszkén szeretnénk a világgal is megismertetni a hazai alkotásokat, műkincseket, vagy éppen hozzájuk kapcsolódó, nemzetközi kiállításokat szervezni, ami komoly rangot hoz, elsősorban a hazánknak, másodsorban a kultúránknak.

Urbanisztikai szempontból egy ilyen negyed létrehozásának sok célja kellene legyen. Egy ilyen markáns fejlesztés képes arra, hogy egy új területet felértékeljen, vagy egy régi, kevésbé izgalmas területből egy új városnegyedet hozzon létre, új mondanivalóval. Ebből a szempontból lehet megfogalmazni a legtöbb kritikát a helyszínválasztással szemben. Az ország területén rendkívül sok hely vágyik egy ilyen jelentős „változásra”. Hozzátéve, hogy itt vállalhatna valamilyen módon részt az állami beruházásban az üzleti szféra. Infrastruktúra-fejlesztésben, közlekedésfejlesztésben rendkívül sok terhet lehet megosztani, ezzel olcsóbbá tenni a beruházást azzal a vállalkozói csoporttal, amelynek érdeke a környező ingatlanok értéknövekedése. Továbbá a beruházás környezetében épülő projektek is valamilyen módon részt vehetnek a fenntartásban, gondoljunk például a parkolók üzemeltetésére. Azt már csak félve merem leírni, hogy a várható értéknövekedés miatt talán még többel is hozzájárulna egy rozsdazóna tulajdonosa.

Ezt valóban nem valósítja meg a projekt a szóban forgó területen. Ettől függetlenül egyetértek a helyválasztással méltóságában, történelmiségében – büszke, Budapesten született emberként.

Takáts József irodalomtörténész, Janus Pannonius Tudományegyetem

Miután az Ötvenhatosok terére, a Városliget szélére elgondolt új múzeumi együttesnek, valamint az Andrássy negyednek mint kulturális-turisztikai tengelynek (amelybe a múzeumi együttes is beilleszkedne) még nincs kidolgozott, nyilvános koncepciója – én legalábbis csak néhány sajtótájékoztató-tudósítást és interjút ismerek róla –, nehéz megítélni, milyen urbanisztikai hatásai lehetnek. Sokkal könnyebb megjósolni, milyen hatással lehet az ország kulturális térszerkezetére: ha megvalósul, tovább fogja erősíteni a főváros kulturális (és turisztikai) túlsúlyát a hazai középvárosokkal szemben. Noha ez a lassan egyéves elképzelés valószínűleg nem illeszkedik semmiféle tudatos országos kulturális politikába (stratégiai szemhatárán mindössze Budapest erősítése jelenik meg célként az európai nagyvárosok versenyében), inkább csak a hagyományos centralizációs reflex megnyilvánulása, öntudatlanul mégis folytatja az elmúlt húsz év spontán központosító kormányzati kulturális politikáját.

Nem vagyok sem urbanista, sem fejlesztési szakember, sem muzeológus – a MúzeumCafé szerkesztősége minden bizonnyal azért kért fel erre a hozzászólásra, mert a pécsi kulturálisfőváros-pályázat egykori szerzőjeként részt vettem egy nagyszabású, kulturális célokat is követő városfejlesztés tervezésében, és közelről (noha már nem résztvevőként) figyelhettem annak megvalósítását. Valóban van némi hasonlóság a Pécs 2010 program fejlesztési elképzelései és a városligeti múzeumi együttes ötlete között. Nemcsak fejlesztési nagyságrendjük hasonló (az új múzeumi negyed létrehozásának kormánybiztosa húsz-harminc milliárd forintra becsülte a budapesti projekt költségeit, talán inkább alá, mint fölé; a Pécs 2010 program fejlesztési csomagja csaknem negyvenmilliárdos volt), hanem városszerkezeti céljaik is: mindkét esetben új, kulturális célú épületek emeléséről van szó a város szerkezetét is befolyásoló „tengelyen”. Pécsen a történelmi belváros és a nagy alapterületű Zsolnay-gyár közötti sávban helyeződtek el az új épületek, új kulturális tengelyt alkotva, kapcsolatot teremtve a belváros és a gyár egykori területén kialakított Zsolnay Kulturális Negyed között. A fővárosban a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok sávja folytatásaként helyeznék el az új épületeket, és ez a (tételezzük fel) négyelemű épületegyüttes kisebb egységként illeszkedne az Andrássy negyed nagyobb egészébe.

A két fejlesztési projekt különbségei mindenek előtt a városi léptékből adódnak. Egy Pécs méretű városban az itt tárgyalt nagyságú fejlesztési beavatkozás nagyon jelentős szerkezeti hatásokkal járhat – egy Budapest nagyságú városban csak kevésbé jelentősekkel. „Tengelyeket” és „negyedeket” általában azért igyekeznek létrehozni a városfejlesztők, hogy ezáltal ilyen vagy olyan városi funkciókat tömörítsenek, összpontosítsanak. Kisebb méretű városokban egy ilyen „tömörítés” nagyobb, nagyobb városokban kisebb hatással jár; kisebb városokban veszélyesebb, ám látványosabb lehet, nagyobbakban kevésbé kockázatos, de kevésbé átütő erejű. Kisebb városokban az új épületeket, amelyeket nem minőségi városi környezetbe helyeznek el, csak lassan növi körbe a városrész, nagyobb városokban gyorsabban, mert az előbbiekben kisebb, az utóbbiakban nagyobb a helyi ingatlanfejlesztésben mozgó tőke. A pécsinek és az elgondolt fővárosi projektnek azonban részben a céljai is eltérőek: a budapesti projekt céljai mintha kevésbé összetettek lennének. Az új pécsi épületek külvárosias, heterogén, alacsony urbánus minőségű városrészbe kerültek, és hosszabb távon el kellene indítsák ennek a területnek a spontán fejlődését, minőségi átalakulását. Ha jól értem, ilyesfajta fejlesztési céljai a városligeti múzeumi együttesnek nincsenek. A Zsolnay-gyár épületeinek revitalizációja az egykori ipari terület kulturális célú átfunkcionálását is jelentette, ipari műemlékek megóvását, új közterek megnyitását és egyben egy újfajta, sokfunkciós kulturális egység (kulturális negyed) kialakítását. A városligeti múzeumi együttes inkább csak annyit jelent majd, hogy az adott városi területen több – hatásában egymást erősíteni képes, ám hasonló funkciójú – múzeum lesz majd található, mint a város más térségeiben.

Nemcsak azt akarom ezzel mondani, hogy a városligeti múzeumi együttes elgondolása városfejlesztési szempontból kevésbé összetett és izgalmas idea, mint a Pécs 2010 program fejlesztési csomagja volt, hanem azt is, hogy új kulturális célú épületek (például múzeumok) elhelyezése általában többféle városfejlesztési (és azon túlmenő társadalmi) probléma megoldására alkalmas, mint ebben az esetben. Mivel nem vagyok budapesti, nem ismerem elég alaposan a szóban forgó helyszínt. Ám nekem úgy tűnik, hogy a városligeti múzeumi együttes kibővítése az Ötvenhatosok terén mindenesetre megoldana egy jelentős urbanisztikai problémát. Ennek a minden térszerűséget nélkülöző térnek a széles autóforgalma és parkolója jelenleg elvágja egymástól a Városliget sétáló- és gyalogosövezetét és a vele szembeni városrészt. Ha olyan megoldást képzelünk el, amely lesüllyeszti a térszint alá az autóforgalmat és a parkolást, akkor az új múzeumépületek közötti tereket visszanyerné a gyalogos közlekedés, a „sétáló használat”. Így a terület beépítése elvileg közelebb hozhatja egymáshoz a várost és Városligetét.

A városligeti új múzeumi együttes eddigi története leginkább szakmai és szakpolitikai előkészítetlenségről tanúskodik. Nemcsak az mutatott rögtönzést, hogy néhány hónap alatt cserélődtek azoknak a múzeumoknak a nevei, amelyek a Városliget mellé költöznének, de végiggondolatlannak tűntek az összevont intézmények gyűjteményegyesítésének problémái is. Az ötletet, miszerint emeljünk új múzeumi épületeket a Szépművészeti és a Műcsarnok sávjában, a jelenleginél nagyobb múzeumi együttest hozva ott létre, egyelőre nem veszi körbe világos múzeumpolitikai koncepció, városfejlesztési terv és koncepciózus kormányzati kulturális politika. A középtávra tervezés, a stratégiai gondolkodás ritka madár a magyar kulturális politikában. A pécsi EKF program egyik vezetőjeként volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, amikor felkészületlen, koncepciótlan és ezért rendre centralizáló reflexeket működtető kormányzattal kell együttműködni egy nagyszabású kulturális-fejlesztési projekt megvalósításakor. Sikeres szakpolitikai döntésekhez alapos szakértői előkészítés (felmérések, tanulmányok, tervezetek: sokféle szakértelem egyesítése) után lehet eljutni. A városligeti új múzeumi együttes esetében mintha felcserélődött volna ez a sorrend, és még nem tudni, hogy a majdani kidolgozandó koncepció a megfelelő kerékvágásba billenti-e vissza az ügy kerekét.