SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

William Kentridge a Szépművészeti Múzeumban

2011. szeptember 20. - október 20.

William Kentridge korunk egyik világszerte legelismertebb kortárs művésze, 2009-ben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta.

William KentridgeWilliam Kentridge korunk egyik világszerte legelismertebb kortárs művésze, 2009-ben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta.

William Kentridge korunk egyik világszerte legelismertebb kortárs művésze, 2009-ben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta. William Kentridge 1955-ben született Johannesburgban, Dél-Afrikában. 1973-1976-ig a Johannesburgi Witwatersrand egyetemre járt, majd 1976-78-ban a Johannesburg Művészeti Alapítványnál tanult, 1981-82-ben Jacques Lecoq Nemzetközi Színházművészeti Akadémiájára járt Párizsban. Saját bőrén tapasztalta meg a 21. század egyik legnehezebb társadalmi-politikai küzdelmét, a dél-afrikai apartheid felbomlását.

Kentridge munkáiban saját személyes tapasztalatainak szubjektív nézőpontját, kétségeit, érzelmi reakcióit olyan közéleti jelenségekre vetítve mutatja be, amelyeket egyébként jóval leegyszerűsítettebb formában ismerhettünk meg a médiából. William Kentridge egyik legnagyobb különlegessége az a természetesség és invenció, amivel a filmezést, rajzolást, szobrászatot, animációt és előadó-művészetet összeházasítva képes átalakítani a drasztikus politikai eseményeket megrázó költői allegóriákká. Munkáinak egyik technikai különlegessége, hogy a digitális képalkotás korában ő továbbra is analóg módszerekkel készíti szénrajzokból felépülő filmjeit. Cégérévé vált az a technika, ahogyan grafikáit és papír kollázsait apró mozgatások egymásutánjában felveszi. Storyboard és forgatókönyv nélkül készíti filmjeit, egy jelenség megragadására fókuszál, amely a rajzlapon kezd el önálló életet élni. Ezt hagyja kibontakozni, amitől minden egyes filmjét a folyamatos mozgás és változás virtuóz eleganciája hatja át.

William Kentridge nagyszabású kiállításaival többek között a San Francisco Museum of Modern Art-ban (2009), a Philadelphia Museum of Art-ban (2008), a stockholmi Moderna Museet-ben (2007) és a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban (2004), Párizsban tavaly a Jeu de Pomme-ban és a Louvre-ban találkozhatott a közönség, idén pedig a bécsi Albertinában volt nagy egyéni kiállítása. Ezek mellett több meghatározó nemzetközi művészeti esemény résztvevője volt az elmúlt évtizedekben: Documenta (1997, 2002), Sidney Biennale (1996, 2008).

Opera és színházi rendezései két évtizede világhírűek, leggyakrabban a dél-afrikai Handspring Puppet Company-val dolgozik, első közös munkájukat, a Woyzeck on the Highveld című darabot több kiemelkedő nemzetközi színház után a Trafó is műsorra tűzi 2011. október 7-én és 8-án. A Gogol Orr című elbeszélésből Sosztakovics által megzenésített operát William Kentridge rendezésében mutatta be a New York-i Metropolitan Opera 2010-ben, amellyel párhuzamosan nagy retrospektív kiállítása volt a New York-i Museum of Modern Art-ban. 2010-ben megkapta a Kyoto-díjat, azaz a "japán Nobel-díjat".
William Kentridge a dél-afrikai Johannesburgban él és dolgozik.

William Kentridge

 

 

A Szépművészeti Múzeumban szeptember 20-án nyíló kamara-kiállításon a művészt bemutató portréfilm mellett az egyik legújabb munkája, egy 8 filmből álló installáció is látható lesz, amelynek címe: "I am not me, the horse is not mine". Az október 4-i múzeumi beszélgetés alkalmából egy különleges, csak azon a napon látható installációban vetítésre kerül William Kentridge filmes munkáinak jelentős része, így a Dél-Afrikai Köztársaság appartheid utáni világát feldolgozó Soho és Félix sorozat, valamint az Árny-folyam és az Übü király című darabot adaptáló Übü és az Igazság Bizottság című animációs filmek. Ugyanezen alkalomból Kovásznai György (1934-1983) kísérletező szellemű, képzőművészeti igényű filmjeiből is láthat egy válogatást aznap a közönség. A kiállításon látható "I am not me, the horse is not mine" című installáció valójában Gogol 1836-ban publikált Orr című művének feldolgozása. Maga az elbeszélés egy nagyobb irodalomtörténeti folyamatba illeszkedik, amelynek az 1759-ben megjelent Laurence Sterne Tristram Shandy című regénye és az 1605-ben íródott Don Quijote szolgálnak alapjául. William Kentridge-et az érdekelte, hogy a szerzők, akik a lehetetlent és a fantasztikusat veszik elbeszéléseik kiindulópontjául, mind az abszurditáshoz vernek hidat. Ez a híd pedig a 20. század modernitásának középpontjába vezet. Az abszurdnak ez a fejlődési íve a 30-as évek orosz modernista alkotóinál csúcsosodik ki, különösen jó példa erre, ahogyan Dmitrij Sosztakovics operává változtatta Gogol elbeszélését. (Ez az opera közönségsiker lett, de nem sokkal a premier után betiltották.)

"Itt se vagyok, a ló nem is az enyém" című munkájában Kentridge Gogol és előfutárainak elbeszéléseit veszi alapul, azért, hogy az orosz modernitás különféle tendenciáinak létrejövetelére és az orosz avantgárd kitüntetett szerepének elvesztésére, katasztrófális sorsára irányítsa a figyelmet. Ez a videoinstalláció a Sosztakovics-féle opera színpadra állításának munkálatai során jött létre, amely darab a New York-i Metropolitan Opera számára készült. A mű kezdetén egy elszabadult orr a téma, ehhez Kentridge a 20-as, 30-as évek Szovjetuniójából származó eredeti filmanyagot is felhasznált. "Itt se vagyok, a ló nem is az enyém" - maga a cím, egy orosz népi közmondás a felelősség hárítására. Az alkotásban Kentridge tulajdonképpen elsiratja a 30-as években megsemmisített művészeti formanyelvet, az emberiség megváltoztatásának lehetőségét, amelyben annyian hittek és reménykedtek. A mű egyik filmtöredéke bemutatja a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának kongresszusát, amelyben Lenin és Sztálin egyik fő bizalmasa, Nyikolaj Buharin saját politikai és fizikai túléléséért küzd. Buharin sikertelen beszédében a komikum komor árnya húzódik meg. Kentridge szerint a gogoli színdarabban a leggroteszkebb abszurditás jelenik meg, szerinte ennek a műnek különös aktualitást ad, hogy csak az abszurd - az ok-okozati viszonyok megszakadása, a világ elvárható rendjének felborulása - alkalmas arra, hogy ezt a valóságot szemléltesse.

William Kentridge

 

 

A kiállítás kurátora Iványi-Bitter Brigitta művészettörténész, a Kovásznai Kutatóműhely vezetője, a tárlat szakmai konzulense Orosz Márton, a Szépművészeti Múzeum 19. és 20. századi Gyűjteményének fotó- és médiaművészeti kurátora. Október 4-én Szántó András, New Yorkban élő író, kutató és művészeti tanácsadó beszélget William Kentridge-dzsel.

A Kovásznai Kutatóműhely kezdeményezésére és meghívására William Kentridge először látogat Budapestre, annak is köszönhetően, hogy Kovásznai György életműve felkeltette figyelmét. . Nincs egyedül azzal a felismeréssel, hogy Kovásznai 60-as évek elején kezdődő animációs filmes munkássága több ponton párhuzamba állítható az ő filmjeivel. Kentridge-hez hasonlóan Kovásznai is a képzőművészet területéről érkezett a filmhez, és filmes munkáiban mindvégig megtartotta a képzőművészeti referenciákat, stratégiákat, szemléletet. Hasonló szemléletük több tekintetben is megmutatkozik: jellemző az aktuális társadalmi krízisek kritikája szimbolikus narratívában, a társadalmi emlékezetből/nyilvánosságból kitörölt kollektív traumák feldolgozása egyéni, mégis szimbolikus sorsokon keresztül, a dokumentarista megközelítés és a lírai elbeszélés találkozása figuratív, narratív animációs filmekben, és ami talán a legjellemzőbb párhuzam: filmjeik kultúránk jelen állapota szerint leginkább a képzőművészet terében értelmezhetőek-élvezhetőek. Felvetődik a kérdés, hogy miként lehetséges ez a két térben és időben egymástól ennyire távol élő művész esetében? Mint látjuk, nem lehetetlen, hogy a két, egészen másfajta okokból zárt társadalomban élő művész úgy érezze: munkái fő témája a körülöttük élő társadalom belső mechanizmusainak megértése és megértetése, az egyéni és kollektív fájdalmak gyökereinek felkutatása. Két művész, akik a maguk idejében forradalmasították animációs filmjeikben a műfajok és műnemek egymás közötti konzervatív viszonyát, ugyanakkor referenciakészletüket a nyugati művészettörténeti hagyományból és a populáris kultúra közismert vizuális jeleiből merítették.

A Szépművészeti Múzeum mint klasszikus múzeumi tér egy kortárs művészeti, különösen médiaművészeti alkotás számára minden esetben a bemutatás, mint a régi és az új között feszülő diskurzus alapját képező narratíva páratlanul izgalmas lehetőségét kínálja fel. William Kentridge esetében a modernizmus örökségére való finom rájátszások ráadásul szinte fel is kínálják magukat ezekre az érdekes szemantikai áthallásokra Budapest egyik legelegánsabb múzeumi terének auratikus környezetében.