SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Lakner László: Varrólányok Hitler beszédét hallgatják

2011. június 30. - július 30.

2011. június 30 – 2012. január 15. A Szépművészeti Múzeum egy különleges kabinetkiállítással köszönti a magyar művészettörténet „avantgárd klasszikusát", az idén hetvenöt éves, hosszú ideje Berlinben élő Lakner Lászlót: korai főművét, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (1960) című évtizedekig lappangó, nemrég kalandos módon előkerült festményét mutatjuk be – első alkalommal.

1960-ban nem lehetett egy ilyen alkotást Budapesten kiállítani. A holokauszt elhallgatott traumájával való szembenézés ugyanis nem történt meg a Kádár-korszak magyar társadalmában. A rendkívül fiatal művész dacolt a kollektív amnéziával, provokatív műve kellemetlen kérdések megfogalmazására, a múlttal való szembenézésre sarkallt, az egyén felelősségére kérdezett rá – olyan problémákat érintett, melyeket kitöröltek a társadalmi nyilvánosság diszkurzív teréből. Az elfojtott traumák feldolgozása itthon a mai napig sem történt meg, s ennek fenyegető következményei napjaink társadalmára is kihatással vannak. Ebben áll Lakner festményének aktualitása, mely nemcsak a holokauszt korát jeleníti meg, hanem a totalitárius társadalmakban élők létállapotát, a diktatúra hatásmechanizmusait is bemutatja: a propagandagépezet által manipulált, tettre kész tömeg pszichózisát, s e tudathasadásos szituáció fenyegető légkörét.

Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (1960)
Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (1960)

Lakner mindezt dokumentumként mutatja fel: szenvtelen, kérlelhetetlen festménye egyszerre volt festészeti és politikai állásfoglalás. Technikai újítás, amennyiben a fotóhasználat legkorábbi médiumtudatos, önreflexív – a hiperrealizmus felé mutató, az irányzatot hosszú évekkel megelőző – példájának tekinthető (egy német magazin 1937-es riportfotóját követi), ám radikális kérdésfelvetése, politikai telítettsége okán több is ennél. A holokauszt már Lakner e korai művén is a huszadik századi ember egyetemes léttapasztalataként, modern condition humaine-ként jelenik meg (akár a művész későbbi Celan-parafrázisain). Ha a festményt nyilvánosan bemutathatták volna, minden bizonnyal felforgatta volna a korszak kollektív felejtésen alapuló látszatidilljét, hiszen a múlt megidézése mellett görbe tükröt tartott a Kádár-kori valóság elé is, néhány évvel a forradalom leverése után.

A hivatalos zsűri által elutasított, s még a progresszív pályatársak által is kétkedve fogadott festményt 1970-ben vásárolta meg egy olasz biológus-házaspár, s csak idén térhetett vissza Magyarországra; a tulajdonos, Roberto Tosi nagylelkű gesztusának köszönhetően hosszú távú letétként a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került. A kiállításhoz kapcsolódó több mint százoldalas, kétnyelvű katalógus számos eddig kevéssé ismert korai Lakner-művel illusztrálva mutatja be a festmény fordulatos, sorsszerű történetét, művészettörténeti, ikonográfiai kontextusát, „képi retorikáját", illetve viszonyát a klasszikus művészethez. Már a híres német esszéista, Manfred de la Motte is kifejtette: Lakner László nem csak az „avantgárd klasszikusa", hanem a „klasszika avantgardistája" is: e korai festménye klasszikus rájátszásokkal, művészettörténeti idézetekkel telített, mely összefüggések a Szépművészeti Múzeum „auratikus" tereiben még hangsúlyosabbá válnak (ahogy ezt a Szépművészeti Múzeum korábbi kabinetkiállításai is tanúsították). A holland csoportportrék fehér csipkegallérjai, Van Eyck bravúrosan megfestett domború tükre köszön vissza a festményen, ám a klasszikus festészet idilli szépsége, a (szomszédos kabinetben bemutatott) hagyományos varrólány-ábrázolások édeskés pátosza Lakner „szürnaturalista" ecsetje nyomán lidércnyomássá válik.

Lakner többször hangsúlyozta, hogy a hatvanas évek elején festett démonikus látomásainak szellemisége Francisco de Goya kísérteties műveivel rokon. „Az értelem álma szörnyeket szül", idézhetjük Laknerrel a spanyol mester sokat idézett mondatát, ám sokszor az álomnál is abszurdabbnak bizonyul az, amit a felébredés után tapasztalunk – ez Franz Kafka és Lakner László léttapasztalata, melynek sosem szűnik meg az aktualitása.

Fehér Dávid

Lakner László életrajz

1936 – április 15-én született Budapesten.

1954-60 – Tanulmányok a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei: Pap Gyula, Bernáth Aurél.
1968 – Az esseni Folkwang Museum ösztöndíjával egy hónapot tölt Nyugat-Németországban és Svájcban.
1969 – Első önálló kiállítása a budapesti Kulturális Kapcsolatok Intézetében
1972 – Négy hónapot tölt az esseni Folkwang Museum vendégházában; kiállít a Velencei Biennáléhoz kapcsolódó Grafica d'oggi című kiállításon.
1974 – A DAAD ösztöndíjával Nyugat-Berlinbe utazik, Nyugat-Németországba költözik; önálló kiállítás az aacheni Ludwig Múzeumban.
1976 – Kiállít a Velencei Biennále nemzetközi pavilonjában.
1977 – Elnyeri a Német Kritikusok díját; szerepel a kasseli Documentán.
1979-80 – A berlini Freie Universität Művészettörténeti Tanszékének vendégtanára
1980-81 – Elnyeri a New York­-i P.S.1 ösztöndíját.
1982-2002 – Az esseni Folkwang Universität der Künste professzora.
1990 – Kiállít a Velencei Biennále „Ambiente Berlin" kiállításán.
1998 – Kossuth-díjjal tüntetik ki.
2000 – Önarckép önkioldóval (1970) című festménye a Galleria degli Uffizi önarcképgyűjteményébe kerül.
2004-2005 – Retrospektív kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban.

Berlinben él és dolgozik

A kiállítás kurátora: Fehér Dávid

Az alábbi linken az MR1- Kossuth adó Gondolat-jel c. műsorában készült interjút is meghallgathatják, amelyben Gócza Anita beszélget Fehér Dáviddal, a kiállítás kurátorával.