SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Az évszak műtárgya – nyár

Újév nyár derekán: egy egyiptomi ünnep emlékei

2014. június 17. - szeptember 7.

Castiglione László (1927–1984) emlékére

Az Antik Gyűjtemény kisméretű, zöldesfekete kőből készült tálkáját, amelyet két isten, Isis és a sólyomfejű Hórus domborműves mellképe díszít, Castiglione László, a magyar egyiptológia és klasszika-archeológia nagy alakja vásárolta Kairóban a Múzeum számára. Szintén Egyiptomból származik a kiállításon bemutatott másik, magángyűjteményben őrzött kőtálka, amelynek belsejében Harpokratés, a gyermek Hórus látható. A két darab a görög-római Egyiptom egyik alig ismert emlékcsoportjába tartozik, amelynek több mint száz példányát a hasonló méret, anyag és kidolgozás mellett az ábrázolt istenek és díszítőelemek köre is összeköti. Többségük a császárkor idején készült, bár egyes darabok (köztük a Harpokratés-tálka) keletkezése valószínűleg a hellénisztikus korra tehető.

A keltezés bizonytalanságát az okozza, hogy a tálkák régészeti kontextusát alig ismerjük, s éppen ezért eredeti rendeltetésük meghatározásakor is főképp csak a tárgyakra hagyatkozhatunk. Az első kiindulópontot formájuk és színük kínálja: valamennyi kör alakú, és sötétszínű kőből (szteatitból, szerpentinből, palából) készült. Az egyiptomi művészetben mindkét tulajdonságnak önmagán túli jelentése volt: a sötét szín a Nílus áradása után hátramaradó iszapot idézte, s a termékenység és újjászületés szimbóluma volt, a kerek forma pedig a napkorongra, az egyiptomi vallás központi elemére utalt. A tárgyak szoláris jellegét díszítőmotívumaik (lótusz, rozetta) is megerősítik.

A tálkákon gyakran megjelenik a görög-római Egyiptom két nagy istene, Sarapis és Isis, ezért általában nekik felajánlott fogadalmi ajándéknak tekintik őket. A teljes korpusz lényegesen gazdagabb ikonográfiája azonban árnyaltabb értelmezést is lehetővé tesz. A tálkákon a királyi isten, Hórus különböző aspektusai is fontos szerepet kapnak. Alakja az uralkodó kultuszával kapcsolja össze a tárgyakat, a Nílus áradásához fűződő szimbólumok pedig az újév ünnepét idézik. Ennek alapján a tárgycsoportot ahhoz a megújuláshoz köthetjük, amelyet Egyiptom több ezer éves vallásában újév idején maga a fáraó biztosított.

Az egyiptomi év egyik fő eseménye a július derekán ünnepelt újév volt. Beköszöntét a Sóthis-csillag (Sirius) hajnali feltűnése jelezte, ami egybeesett a Nílus áradásának kezdetével. Az egyiptomiak ezért az áradás hírnökének tartották Sóthist, istennőként tisztelték, és a teológiai gondolkodásukra jellemző sajátos, asszociatív logikával alakját az Osirist sirató és könnyeivel az áradást megindító Isishez kötötték. Mivel a Sirius a Nagy Kutya csillagkép fő csillaga, a görög-római korban Isis-Sóthist gyakran (így több kőtálkán is) kutya hátán ülve ábrázolták. Az egyszerre több, egyaránt érvényes és egymást kiegészítő megközelítést is megengedő egyiptomi teológiában a megáradt Nílus Osirisszal is azonos volt, aki megtermékenyítette a földet, Isis testét, és a sarjadó hajtásokban új életre kelt. A halott Osiris újjászületését jelképezte az áradás idején beérő szőlő is, a kőtálkák egyik fontos motívuma.

Az áradás visszatértét egy másik mítosszal, a görög-római korban igen népszerű Napszem-történettel is kapcsolatba hozták. Eszerint a napisten lánya, Hathor egykor dühöngő oroszlán képében délre vándorolt, ahonnan csak Thot tudta visszacsalogatni. Hathorral az áradás is megérkezett Egyiptomba, a Nílus hordalékától vöröses színben, mintha a víz borrá vált volna. Az istennőt tánccal, zenével, borral engesztelték ki, s az italból az örvendő sokaság is részesülhetett. Az ünnepet a helyi templom istene és a hazatérő istennő szent násza koronázta meg.


Az Antik Gyűjteményben őrzött kőtálka (1–2. kép) ebben a kontextusban értelmezhető . Külső oldalát koszorú és szőlőfürtök, belsejét istenpár díszíti. Jobboldalon a fürtös hajú Isis látható, fején tehénszarvak között napkoronggal. Ez a korona Hathort idézi, a görög-római kortól egyre több istennő alakját felöltő Isis tehát a tálkán Hathorként jelenik meg. Isis-Hathor átöleli társát, a sólyomfejű Hórust, aki köpenyt, parókát és kettős koronát visel. A tálka alsó regiszterét lótuszvirág díszíti, peremét győzelmi koszorú övezi.


A tálkákon Hórus két fő aspektusban jelenik meg: mint égi Hórus, a királyság istene és mint Harpokratés, a gyermekisten.
Az Antik Gyűjtemény darabján az égi Hórus látható. Szerepe az istenek közt ugyanaz volt, mint a fáraóé a földön: az ellenség legyőzése és a rendezett világ fenntartása (a tálkák egyik csoportján lóháton, diadalmasan felemelt jobb kézzel jelenik meg). Hórus és az istennő násza az újjászületést, a teremtett világ megújulását szolgálta. A lótusz ábrázolása is a teremtés–újrateremtés képzetéhez köti a jelenetet. A lótusz víz alól felbukkanó bimbója virágzáskor liláskék kehellyé nyílik, láthatóvá téve aranysárga porzóit. Az egyiptomiak ezért a napisten mindennapos megújulásával kapcsolták össze a növényt, amely teremtéstörténeteik egyikében is szerepet játszott: az ősóceánból kiemelkedő lótuszvirág szirmai közül bukkant elő a napgyermek, a világot létrehozó isten. Az egyiptomiak szerint az áradó Nílus maga volt az ősvíz, ezért a napgyermeket is az isteni nász gyümölcsének tekintették, s a tálkákon az istenpár (hol Isis és Sarapis, hol Hórus és Isis-Hathor) mellett gyakran őt is ábrázolták.










A másik kiállított tálkán (3–4. kép) éppen a világot megalkotó napgyermek látható, akit gyakran (mint itt is) Egyiptom par excellence gyermekistenével, Harpokratésszel azonosítottak. Harpokratés, a gyermek Hórus, Isis és Osiris (későbbi nézetek szerint Isis és Sarapis) fia és jogos örököse volt, akinek tisztelete a trónra lépő fáraó kultuszával is szorosan összefonódott. Ez a két mozzanat adja meg a kulcsot a tálka értelmezéséhez. A ruhátlan Harpokratés jobb mutatóujját a szájához emeli, fejét ifjúságfürt és kettős korona díszíti. 

Pontos ikonográfiai szkhémája azonban csak akkor válik láthatóvá, ha a darabot a fény felé fordítjuk: falát olyan vékonyra csiszolták, hogy átsejlik rajta a hátoldalon bekarcolt sokszirmú virág, ami az istent a lótuszból előlépő napgyermekként azonosítja (5. kép). Az előlap két szélén ábrázolt motívumok a fáraó szerepét emelik ki: az oltár égőáldozatra, talán az ellenség rituális megsemmisítésére utal, a virágra leszálló madár gazdag szimbolikája a káosz visszaszorítását és a teremtés megismétlését idézi.

A reliefdíszes kőtálkák pontos funkcióját nem ismerjük. Az ismert leletkontextussal rendelkező néhány darab templomból került elő, ezért megkockáztatható a feltevés, hogy használatuk az újévi ünnep hivatalos, templomi rítusaihoz kötődött.

A kiállításon bemutatott másik tárgycsoport darabjai viszont már az ünneplők személyes használatára készültek. Az újévi palackok hagyománya a Kr. e. I. évezred első felére nyúlik vissza: a lencseformájú, vékonynyakú fajanszedényekre az újévi mítoszokkal kapcsolatos ábrázolásokat és jókívánságokat véstek, és az áradás vizével töltötték meg őket. A görög-római kor hasonló formájú, fekete bevonatos terrakotta kulacsait (6. kép) növényi mintákkal, illetve termékenységi és bajelhárító figurák domborműves alakjaival látták el, díszítésük tehát egyaránt rokon a korábbi újévi palackokkal és a reliefdíszes kőtálkákkal. Használatuk is hasonló kontextusban értelmezhető, egy fontos újítással: a Nílus vizét ekkor már Osiris (és a görögök által vele azonosított Dionysos) itala, a hazatérő Hathor szemében oly kedves bor is helyettesíthette. A kőtálkák és a terrakotta kulacsok tehát más-más szinten, de ugyanahhoz a gondolathoz kötődtek: a megújuláshoz, amelynek legnagyobb egyiptomi ünnepe az újév volt – a görög-római korban éppúgy, mint az azt megelőzőévezredek során.


Endreffy Kata

Köszönjük a Napfolt Kft. nagylelkű támogatását.