SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Az évszak műtárgya

Africa és Ifrīqiya között – Késő-ókori kerámia Tunéziából

2013. december 17. - 2014. március 2.

 

A korok és földrajzi területek elnevezéseit újra és újra definiálják a történelem során. Az európai-mediterrán történelem hármas felosztása Christoph Keller (Cellarius) Historia Universalis (Egyetemes történelem, 1685–1696) című háromkötetes művében jelent meg először. Ebben a Középkor (medium aevum) kezdetét a kereszténység államvallássá tételéhez (313) kapcsolta. A humanisták számára az ókor végét a 476. év jelentette, amikor a germán Odoaker (476–493) Itália királyának kiáltotta ki magát, de iure megszüntetve ezzel a Nyugatrómai Birodalmat. Napjainkban viszont egészen a 7. században bekövetkezett arab hódításig terjesztik ki az ókor időbeli határát, ugyanis a Mediterrán világ gazdasági egysége és hellénizált kultúrája egészen eddig folyamatosnak tekinthető.

A mai Tunézia a bennszülött berber, a görög-római és a germán (vandál) kultúra fúziójának köszönhetően sokszínű hagyományokkal rendelkező terület volt a késő-ókorban, amelyet tovább gazdagítottak a pogány vallások és a kereszténység különböző áramlatai. Ráadásul többször is gazdát cserélt ebben az időszakban. Diocletianus császár (284–305) közigazgatási reformját követően a korábban a római birodalom Africa Proconsularis tartományához tartozó területet Africa Byzacena néven új provinciává szervezték.  439-ben Geiserich vandál uralkodó elfoglalta, és központjának, Karthágónak a bevételével biztosította az észak-afrikai vandál királyság megalakulását. 533-ban I.Iustinianus (527–565) császár hadvezére, Belisarius a Keletrómai Birodalomhoz csatolta a területet. A következő másfélszáz évben Bizánc fennhatóságát a helyi, berber törzsek felkelései sem tudtak megingatni. Végül a 7. század második felében az Egyiptom irányából érkező arab hódítás során az Omajjád-dinasztia uralma alá került.

Úgy gondolhatnánk, hogy a politikai viharok és háborúk visszavetették a területnek ekkor már évszázadok óta virágzó gazdaságát. Nem így történt. A vandál királyságban továbbra is a görög-római kultúra jelentette az igazodási pontot, a királyok továbbra is római mintára szervezték meg a hatalmukat.  Az uralomváltás ellenére a terület továbbra is erős kulturális és politikai szálakkal kötődött a Mediterráneum keleti feléhez. A görög-római életmód folyamatosságát és a kereskedelem erejét jól bizonyítja Karthágó kereskedelmi kikötőjének vandál-kori felújítása, vagy a fazekasközpontok lényegében folyamatos működése.

Az árutermelés központjai az észak-afrikai területek legendás gazdasági potenciállal rendelkező nagybirtokai voltak, a javak elosztása pedig az egész Mediterráneumot behálózó és ellátó tengeri kereskedelem kiindulópontjain, a kikötőkön keresztül történt. A 4. századtól a Mediterráneum minden piacára eljutottak a mai Tunézia területéről származó termékek: az amphorákban szállított bor, olaj és (a római konyhában nélkülözhetetlen) ételízesítő halszószok, az asztali finomkerámia, valamint a mécsesek. A Földközi-tengerben talált hajóroncsok tanúsága szerint ezeket a termékeket a legfontosabb exportcikkel, a gabonával együtt szállították Rómába, illetve Konstantinápolyba.

Bár a későókor világa folyamatosan változott és átalakult, a benne élők alapvető igényei a mindennapokban mégis változatlanok maradtak. Így a vandál uralom alatt is jelentős maradt a bor-, olaj- és halszósztermelés. Feltehetően bort szállítottak a Karthágó és Neapolis (Nabeul) környékén, a 4. század vége és az 5. század közepe között készült, kb. 3,5 liter űrtartalmű amphorákban, amelyeket hosszúkás, kardra emlékeztető alakjuk miatt spatheionnak neveznek (görög spathion: kis kard).[1] Ilyen tárolóedények még olyan távoli, Európa belsejében lévő, tengeri kapcsolatokkal nem rendelkező, katonailag védett központokból is előkerülnek, mint a szlovéniai Tonovcov grad hegyi erődje, vagy a római birodalom egyik északi határmenti központja, Vindobona (Bécs), mutatva a kereskedelemi kapcsolatok intenzitását.

Az 5. század közepétől, a vandál királyság megerősödésétől kezdve az egykori római birodalom nyugati területein megszűnt a római állam által szervezett távolsági kereskedelmi rendszer. Az exportra szánt termények és áruk valószínűleg szabadpiaci kereskedelembe kerültek. A vandál időszakban a regionális kereskedelmi kapcsolatokra tevődött át a hangsúly, a különböző kikötők más-más irányban kereskedtek, függetlenedve a korábbi, Karthágó-központú rendszertől. Így a tunéziai áruk a 6. század második felétől egyre inkább háttérbe szorultak a kelet-Mediterráneumból származó cikkekkel szemben (mint pl. a gázai bor, vagy az egyiptomi és ciprusi vörösbevonatos kerámiaedények). Ennek az időszaknak jellegzetes termékei a Neapolis (Nabeul) és Moknine környékén készült, a korábbinál lényegesen kisebb (általában 1–3 liter űrtartalmú), de formailag a korábbi hagyományt folytató „mini spatheion” amphorák. [2]

A 3. század közepétől, a római birodalom katonai helyzete fokozatosan súlyosbodott, így a tunéziai műhelyekben tömegével gyártott finomkerámia (az ún. terra sigillata chiara) északi exportja is egyre nehezebbé vált. Mégis feltűnnek ilyen edények a Duna-vidék nagyobb központjaiban, ahol már – látszólagos szerénységük ellenére – a luxust jelentették. Ilyenek a közép-tunéziai Sidi Marzouk Tounsiban, a 275–400 között sorozatban készült, díszes, narancssárga bevonatos tálak. (3) Bár sorozatban készültek, az edények peremére, olykor az oldalára vagy aljára külön felhelyezett (applikált) díszítőmotívumok (pl. futó állatalakok, növényi motívumok, különálló alakokból komponált bibliai- vagy vadászjelenetek) szabad variációjának köszönhetően mégis egyedi darabokká váltak.

A késő-római – kora-bizánci korszak elterjedt exportcikkei voltak az észak-afrikai, gipszmintákban készült világítóeszközök, az olajjal működtetett mécsesek is. Lapjukat (discus) gyakran bibliai-keresztény motívumok díszítik, ezért „ókeresztény” tárgyaknak szokás tekinteni őket. Ezeket a mécseseket azonban nem csupán keresztény környezetben gyártották vagy
használták, díszítésük a kor sokszínű kultúráját tükrözi: ebben a kultúrában a pogányság és kereszténység egymással folyamatos kölcsönhatásban állt, és mindkettő a hellénizált, befogadói természetű látásmódból táplálkozott. Ezért nem meglepő, hogy a Közép-Tunéziában készült mécsesek díszítése olyan változatos lehet: az 5–6. században éppúgy megjelennek a korábbi időszakok állatalakjai – pl. az oroszlán [4–5], vagy a vadászat témája [6] –, mint a fiatalabb hagyományra visszatekintő Krisztus(?)-ábrázolás [7], vagy a gyakori Krisztus-monogram.

Látjuk tehát, hogy az észak-afrikai kerámiaipar jellege alapvetően változatlan maradt a 4. század közepe és a 7. század vége között. A fordulatra csak az Egyiptom irányából érkező arab hódítással került sor, amikor az egykori Africa provincia terményei, kereskedelmi cikkei és gazdasági ereje Európa számára hosszú időre elérhetetlenné váltak. Africa Byzacena, a római birodalom gazdaságilag és kulturálisan egyik legsikeresebb tartománya, majd a vandál királyság központi területe immár Ifrīqiya részeként betagolódott egy minden tekintetben új, iszlám birodalom rendszerébe.

Hárshegyi Piroska






Köszönjük a Napfolt Kft. támogatását.