Bűnbánó Magdolna

El Grecóról azt beszélték, hogy képeit egy fakereszt letört darabjával festette, javítások nélkül, mert így "minden festékfolt Isten akaratának felel meg". Az anekdota persze nem igaz, mégis beszédes: mintha a lázas látomások csakugyan valamiféle misztikus erő érintésére bontakoznának ki az elnagyolt, szilaj sodrású formákból. Mégsem Isten keze munkál a vásznakon, hanem festőjük szenvedélyes hite és teremtő tehetsége, amely új, szerves egységgé gyúrta a keresztény világ két nagy festői hagyományát. A krétai Domenikos Theotokopoulos a régi stílusú ikonfestés elismert mestere volt már, mielőtt a modern nyugati modor megigézte. Ám bárhová vetette is a sorsa - Velencébe, Rómába, majd végül Spanyolországba - , és bármint csodálta is Tiziano és Tintoretto művészetét, lelke mélyén megmaradt "El Grecónak", azaz "a görögnek." A bibliai Magdolna bűnös életű asszonyból lett Jézus legodaadóbb híve. Történetét Greco - mestere, Tiziano példája nyomán - az extázis egyetlen pillanatába sűrítette: a pusztaságban halálon és örökléten meditáló kurtizán megtérésének momentumába. Ám míg Tizianónál erotikus felhangok kísérik az asszony szenvedélyes kitárulkozását, Grecónál a vakító fénycsóva megtisztítja őt, szinte kiemeli a testiség bilincséből. A földi halandóságra utaló koponya kigördülni látszik a kezéből, háta mögött pedig az ég felé tör az öröklét szimbóluma, a borostyán. A hideg, holdsápasztotta tónusokban fürdő, hajnali táj finoman visszhangozza a lelki katarzis kiáradó élményét. Vécsey Axel