Pihenő Szent család

Poussin az a festő, akit mindenki csodál, ám talán senki sem szeret. Nem is az volt a vágya, hogy a közönség a szívébe fogadja: azt vallotta, a festészetnek az észhez és nem pedig a szemhez vagy a szívhez kell szólnia. Descartes mellett ő a legismertebb képviselője a racionalizmusnak, ennek az idegenszerű 17. századi francia világszemléletnek, amely konokul hitte, hogy a tökéletesség elérhető, ha a világot az értelem szabályainak igájába hajtjuk. Poussin is azt tartotta a művészet feladatának, hogy az ember nemes tetteit abban a logikus rendszerben állítsa színpadra, ahogyan az egy eszményi világban megtörténne. A dogmatikus szigorúság azonban alig érzékelhető a budapesti Szent Családon. Talán Poussin minden képe között ez a legüdébb, legfrissebb alkotás, ahol még a gyengéd érzelmesség nyomait is felfedezhetjük. Hanem ez esetben a kivétel valóban a szabályt erősíti, és a felszabadult hangvétel nagyon is kiszámított. Poussin ugyanis tudatosan alkalmazta az antik zeneesztétikából eredő modus-elvet, miszerint a téma meghatározza az előadásmód sajátos érzelmi hangnemét és dramaturgiai rendjét. A derűs idillbe azért finom, emelkedett melankólia is vegyül, ahogy a kis Keresztelő Szent János egy nádkeresztet nyújt Jézusnak. A gyermek gyötrelmes földi végzetét előlegező játékszer a klasszicista drámairodalom fő témájához, az érzelmek és kötelesség konfliktusához kapcsolja a képet. A gyermek és anyja fegyelmezett belenyugvása pedig példát mutat az ilyen ellentétek nemes és bölcs kezelésére. Vécsey Axel