Close

Nagyítás


Tooltip
  • Kapcsolódó művek

Lovas hérós domborműve

Készült: Kr. e. 1. század
Technika: faragott, márvány
Méret: 32,4 x 37 cm
Tárgy típusa: dombormű
Szerzeményezés: vétel nemzetközi műkereskedelemből, 2006
Leltári szám: 2006.8.A
Gyűjtemény: Antik Gyűjtemény

+Leírás

Lovas hérós domborműve

A márvány domborműt pillérek és áthidaló architráv keretelik, fő alakja pedig a tér nagyrészét kitöltő lovas ifjú. A ló a jobb mellső lábát felemeli: lassan lépdel. A képmező mélysége az állat mögött kétszer akkora, mint a másik oldalon (3, illetve 1,5 cm); mintha a lovas a háttérből lépdelne előre. A nyeregtakarón ülő ifjú rövid, ujjas chitónt, a lova hátán szétterülő köpenyt, és magasszárú sarut visel. Rövid hajú, sima állú; arcát nem ideális szépségűre, hanem portrészerű vonásokkal mintázták meg, kiugró szemöldökkel, húsos állal, tömpe orral. Mereven tekint előre. Jobb kezével a kantárt fogja, a balból csak az elnagyoltan faragott, összeszorított tenyér látszik, ami talán a vállához támasztott, festéssel jelölt lándzsát fogott. A dombormű felső sarkaiban sommásan jelölt lombok közül egy-egy kígyó tekergőzik a lovas felé. Vele szemben rövid hajú, sima állú, maga elé meredő alak áll. Arca a római köztársaságkor kései szakaszában faragott portrékat idézi. Leengedett bal kezét a testét borító köpeny alatt tartja; a jobbjából is csupán a köszöntés - tiszteletadás gesztusával előrenyújtott tenyér látszik. Az alakok faragása, főleg a ló és a lovas aránytalanul nagy feje a mesternek a klasszikus művészeti hagyománytól való távolságát mutatja, a kompozíció egésze mégis gyakorlott kőfaragóra vall. A dombormű alján középütt látszanak a felállításához szükséges, utólag levésett csonk maradványai, eredetileg tehát talapzatba illesztve állt.
A dombormű csupán látszatra ábrázol életből ellesett pillanatot, lovas és gyalogos erdőszéli találkozását; a jelenet valójában szakrális térben játszódik. A görög világban általánosan elterjedt ikonográfiai szkhémába tartozik, amelynek főszereplői egy lovas hérós és a tiszteletét ápolók. A szkhéma a klasszikus-kori Athénban alakult ki, majd a hellénisztikus korban az egyik legnépszerűbb dombormű-típus lett. Elsősorban a görög világ keleti felében, a pontusi-kisázsiai partvidéken és a szigeteken terjedt el. Az utóbbi évek kutatásai nyomán kirajzolódik néhány, egy-egy régióra jellemző csoport (pl. Samos, Kyzikos, Bithynia), a budapesti darab azonban egyelőre ezek egyikébe sem sorolható. Készítésének ideje is csupán tágan határozható meg a Kr. e. 1. századra.
A lovas dombormű típusának évszázadokon átívelő népszerűsége a görög kultúra egyik fontos mozzanatához kapcsolódik. A görög vallás sajátossága, hogy az isteneken és az embereken kívül tudott a hérósokról is, akiket az emberekhez halandó voltuk, az istenekhez pedig rendkívüli tetteik teszik hasonlatossá. Az európai hagyomány számára a hérós képe főként a homérosi eposzok révén, Hektór, illetve Achilleus alakjában rögzült. A hellénisztikus korra azonban a fogalmat jóval szélesebb körben használták: olyan holtakat is jelölhetett, akiknek emlékére szeretteik (a család, a város) kultuszt alapítottak. Erre főleg két esetben került sor: kiemelkedő, tetteik révén naggyá vált személyek, illetve fiatalon, 'idő előtt meghaltak' részesülhettek benne. A hérós tiszteletére ünnepet, versenyjátékokat alapíthattak, nyilvános lakomát rendezhettek. Ábrázolásukra különösen a lakomázó és a lovas hérós képe bizonyult népszerűnek. Az előbbi a kultuszuk fő formájára, a másik pedig alakjuk legáltalánosabb elképzelésére utal.
A budapesti relief ebben az összefüggésben válik értelmezhetővé. Az ifjú és az ittmaradottakat jelző, idősebb arcú köpenyes férfialak láthatóan nem ugyanabból a világból való. A magányos lovas alakjában ábrázolt halott már az övéi között van, erre utalnak a feléje forduló kígyók, a hérós-lét par excellence állatai. De az ittmaradottak nem felejtették el őt: a dombormű kerete a templomot, a két fa a hérós-ligetet idézi, a köpenyes alak pedig a kultusz ápolóit. S ha a két alak közvetlenül nem látja is egymást - mégis ugyanaz a kép ábrázolhatja őket. Külön világuknak tehát van közös pontja: a halott emlékezetének fenntartása. A dombormű ókori példája annak, ahogyan a halál vigasztalanságával szembeszegezhető az emlékezés ereje.

NAGY ÁRPÁD MIKLÓS szövege nyomán