Close

Nagyítás
  • Galéria



Tooltip
  • Kapcsolódó művek

Etruszk szenelőtál

Készült: Kr. e. 550–525 körül
Technika: korongolt, pecsételt, agyag
Méret: magasság: 14,1 cm; átmérő: 46,5 cm
Tárgy típusa: váza
Leltári szám: 2000.25.A
Gyűjtemény: Antik Gyűjtemény

+Leírás

Etruszk szenelőtál

Az etruszkok Rómától északra, nagyjából Itáliának a Tiberis és az Arno folyó által határolt területén laktak. A Kr. e. 8. század második felétől lassan kialakuló nagy központjaik a körülöttük levő területtel a görög városállamokhoz hasonló politikai egységeket képeztek. Azonos nyelvet beszéltek, és voltak közös intézményeik, de az egyes városállamok függetlenek voltak egymástól. Kultúrájuknak és azon belül művészetüknek is jól felismerhető egyedi vonásai voltak. A legkorábban azok gazdagodtak meg és virágoztak fel, amelyek a különböző fémekben gazdag hegyek közelében éltek. Ezek a települések a görög és főníciai kereskedőkkel folytatott élénk kereskedelem közvetítői és haszonélvezői voltak. Korán kiemelkedett közülük a dél-etruriai tengerparti városok egyike, Caere, a mai Cerveteri. Rómától északnyugatra mintegy 40 km-re, a tengertől hat kilométernyire a Tolfai hegyek egyik nyúlványán feküdt. A Kr. e. 7–4. században élte virágkorát.
A caerei kézműves mesterek természetesen fogékonyak voltak mindarra, amit a tengeren túlról importált egyiptomi, közel-keleti és görög tárgyakból tanulhattak, azonban egész sor olyan tárgy-típust alakítottak ki, amely félreérthetetlenül etruszk, sőt ezen belül jellegzetesen caerei volt, és a helyi vásárlók tetszésére számíthatott. Ezek közé tartoztak egy kerámia-műhely termékei, amelyeket "vörösszínű áru" néven szoktak említeni. A 7. század utolsó negyedétől jó száz éven át virágzó műhely mindössze két, azonos technikával előállított edényformára specializálódott. Az egyik a 70-90 cm magas ovoid formájú fületlen tárlóedény volt, a másik a 30 illetve 50 cm körüli átmérőjű, sorozatban készített szenelő tál. Az utóbbiak közé tartozik ez az Antik Gyűjteményben őrzött teljes példány.
A durván megmunkált, szemcsés agyagból (ún. impasto-ból) fazekaskorongon készült edény falának vastagsága kb. 1,5-2 cm. Több részből állították össze, és az illesztési helyeket kiégetés előtt elsimították. A szenelő oldalán megfigyelhető a tál és a lábrész találkozásának helye, fölül pedig a díszes peremrész külön kidolgozásának jelei. Égetés előtt egy finomabb agyagréteggel vonták be, főleg a látható felületein, amely az égetéskor barnásvörös színt kapott. Domborműves frízzel díszítették, amit pecsétlő hengerrel préseltek a tál peremére kiégetés előtt. A pecsételt díszítő technikának több évezredre visszanyúló előzményei voltak a Közel-Kelet nagy kultúráiban, innen vették át a görögök és az etruszkok a 7. században. A pecsétlők különleges ügyességet és nagy gyakorlatot igénylő vésését (a díszítés negatívját kellett kifaragni) erre specializált mesterek végezték, akik aligha azonosak a fazekasokkal. A legtöbb esetben különböző kemény féldrágaköveket használtak a pecsétlők készítéséhez.
Nehézséget jelentett az edény és a pecsételt jelenet méretének kikerülhetetlen konfliktusa, ami a hengerelt jeleneteknél gyakran kényszer-megoldásokat eredményezett. A budapesti szenelő két frízén azonos hengerből készült jelenet ismétlődik: álló vizimadár, két öklelő kecskebak, és egy futó nyulat hálóba kergető férfi két felemelt bottal, előtte a nyúl nyomában két futó kutyával. A kb. 21 cm hosszú jelenet mindkét frízben hatszor ismétlődik. A perem felülete azonban ennél valamivel nagyobb volt, ezért a fölső frízen az egyik jelenetbe a két kutya mellé egy harmadikat kellett beiktatni, az alsó sávban pedig a hálóval kezdve még egyszer ki kellett préselni a jelenet bal felét a madártól a futó férfi egyik botjáig. Természetesen egy-egy pecsétlőt több edény díszítésére használtak. A budapesti szenelőhöz használt hengerrel eddig öt vagy hat példányt díszítettek.
A darab keltezésének legbiztosabb alapja a reliefdíszítés stílusa. A perem domborműves jelenetében látható nyúlvadászat népszerű témájának csaknem azonos ábrázolása a 6. század közepének etruszk vázafestészetéből ismert, így ez a tál is ennek a századnak a harmadik negyedére keltezhető.
Szenelők túlnyomórészt sírokban kerültek elő, eredeti rendeltetésük szerint azonban a lakóházban volt a helyük. A széles pereménél fogva könnyen emelhető szenelőben a néhány példányán látható égésnyomok alapján parazsat is tarthattak, főzésre és melegítésre egyaránt alkalmas volt, és a fő helye a családot egybegyűjtő szobában lehetett. Ugyan elkísérhette sírjába a halottat, de a caerei lakó-település utóbbi évtizedekben folytatott feltárásai során előkerült leletek nyilvánvalóvá tették, hogy a sírbatétel csak másodlagos rendeltetésük volt.

SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY szövege nyomán