Dél-itáliai polichróm díszítésű sírváza
A kratér - az a nagyméretű, szélesszájú edényfajta, amelyben a görögök a bort vízzel keverték - elmaradhatatlan szereplője volt a lakomáknak és az azokat követő symposionoknak. Az igényesebb példányok bronzból készültek, és olykor szinte ember-méretűek voltak. A jóval nagyobb számban megmaradt agyagból készült és általában figurális festéssel díszített kratéroknak több változata alakult ki. Spártai eredetű volt az a típus, amelyet voluta-kratérnak neveznek, mert eredetileg a patkó-alakú vízszintes füléhez csatlakozó függőleges elem fölül az edény szélére támaszkodó spirális-volutában végződött. Ez a forma népszerű volt a 6. - 5. századi athéni kerámiában, igényesen elkészített példányai iránt Itáliában az etruszkok és a betelepülő görögökkel szoros kulturális kapcsolatban élő dél-itáliai népek közt is jelentős kereslet volt. A 4. század első negyedében az athéni kerámiából eltűnt a voluta-kratér, Dél-Itáliában viszont, elsősorban Apulia (a mai Puglia) műhelyeiben a legnépszerűbb vázaformák egyike lett. Itt alakult ki a 4. század második negyedében az a változata, amelyben a volutákat korongok helyettesítették, lapjukon domborműves, színes festésű maszkkal. Ezek közé tartozik ez a budapesti példány is.
A dél-itáliai kerámia-műhelyekben a vázákat általában az ún. vörösalakos technikával díszítették, vagyis a sötétbarna-fekete háttéren vörös színűek voltak az ábrázolások. Ez az Athénban Kr.e. 530 táján feltűnt és két évszázadon át uralkodó díszítésmód a 4. század közepétől egyre inkább divatjamúlttá vált, és Athénban rövidesen teljesen megszűnt. A nagy dél-itáliai műhelyekben még jó fél évszázadon át nagy mennyiségben készültek vörösalakos díszítésű vázák, de emellett mind erősebb lett az igény új technikák, új színhatások alkalmazására. A tengerparti Tarentumban működtek a művészileg legjelentősebb és legnagyobb hatású vörösalakos műhelyek. A hagyományokkal legmerészebben szembeforduló és új lehetőségeket a legszerencsésebben megvalósító műhelyek és mesterek működésének színhelye azonban úgy tűnik, Canosa és környéke volt.
Az ókori Canusium az Adriai-tengertől pár kilométernyire, az Ofanto folyó déli partján fekszik, Apulia északi részének, Dauniának a déli szélén. Már a Kr.e. 7. - 6. században a kerámiaművesség egyik virágzó központja volt, de korán megjelentek leletei közt a bennszülött lakosság által igényelt importált görög edények is. Helyi és görög elemek szerves együttélése, állandó kölcsönhatása jellemezte a város kultúráját ókori története egész folyamán. A település a Kr.e. 4. században öltött városias formát. A görög áruk mellett a század második felében jelentős piaca volt itt a Tarentumban virágzó vörösalakos vázafestészet legjobb mestereinek is. A század utolsó harmadában tanítványaik létesítettek nagy kapacitású műhelyeket a városban, amelyekben újfajta díszítésmódokat is alkalmaztak.
A budapesti kratér különlegesen ritka festésmódjával ezek közé sorolható. A vázaforma csak arányaiban különbözik a vörösalakos kratéroktól. Festése viszont teljes egészében a fordítottja az Athénból tanult technikának: a díszítés minden részletében ráfestéssel került a barnásvörös színnel bevont edény felületére. Többszínű részleteivel kétségtelenül kísérlet volt ez a canosai kerámia következő korszakában uralkodóvá vált polichróm festésre, de még a Tarentumból jött mesterek műhelyében. A díszítés stílusa alapján a váza a kor legjelentősebb tarentumi vázafestője, a Dareios-festő követőinek, főként a Baltimore-festő körének művészetéhez kapcsolódik. Készülése idején, kb. a 320-280 közti években Tarentumnak és körzetének műhelyeiből teljesen eltűnt a voluta-kratér, a canosai-dauniai műhelyekben pedig kizárólag sírbatételre használták. Ezt tanúsítja, hogy az edények alját, mint a budapesti vázáét is, átlyukasztották.
Funeráris rendeltetésének ismeretében kell megkísérelni a kratér ábrázolásainak értelmezését is. A főoldalt már az is megkülönbözteti a hátoldaltól, hogy csak itt vannak domborműves maszkok a voluták helyén. A főjelenet két, szinte teljesen szimmetrikusan ábrázolt lovas ifjú harca. A különbséget a lovak színe jelenti: az egyiké fehér, a másiké kékesszürke - ismerős szín az etruszk sírfreskók Alvilág-istenének ábrázolásáról. A jelenet tehát - egy elveszett római dráma címét idézve - mortis et vitae iudicium, viadal életre-halálra. Talán nem irreális az az értelmezés, amely szerint a két szembenálló harcos ugyanannak az alaknak a megjelenítése két léthelyzetében. A viadal kimenetelét a váza rendeltetése jelzi. A kép teljességéhez hozzátartozik a váza nyakán a virágokból kiemelkedő nőalak. A sírvázák egy kitűnő értelmezője szerint "jelképes utalásul a virágzó túlélésnek a halállal szembeszegzett világára". Egyelőre csak találgatni lehet, hogy a hátsó oldal egyébként szokványos és alighanem más kéz által festett női feje is bevonható-e ebbe az értelmezésbe.
A főoldal jelenete egyelőre egyedülálló az ismert dél-itáliai vázákon. Előzményét a helyi hagyományokat szívósan és tudatosan őrző apuliai kerámia egy két évszázaddal korábbi, mind stílusában, mind formájában helyi vonásokat mutató példányának főoldalán lehet megtalálni.
SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY szövege nyomán
