SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

Az 1800 utáni Gyűjteményről



A Szépművészeti Múzeum épületének megnyitásakor jószerével csak néhány osztrák biedermeier festmény, valamint a századforduló éveiben az Országos Képtár által megvásárolt kortárs művek képviselték a megelőző évszázad művészetét. Ez utóbbi, meglehetősen jó ízléssel válogatott vásárlások (Stuck, Lenz, Khnopff, Segantini egy-egy műve) a legjobb pillanatban, csaknem a képek elkészülésének évében történtek, és máig a századvégi szimbolista és szecessziós anyag magját adják.

A 19. századi gyűjtemény törzsét elsősorban a Delacroix-tól kiinduló francia festészet fejlődésének többé-kevésbé hézagmentes keresztmetszete adja. Ennek a kollekciónak a megalapozása az épület megnyitását követő évben kezdődött, Pálffy János gróf hagyatékának köszönhetően, valamint egy Pisarro- és egy korai Gauguin-kép megvásárlásával. A francia impresszionizmus és posztimpresszionista anyag európai rangra emelése azonban egyértelműen Petrovics Elek érdeme, akinek igazgatósága alatt (1914-1935), céltudatos szerzeményezései révén vált csaknem teljessé ez az együttes. A Herzog-gyűjtemény (Monet, Renoir és Corot egy-egy műve) megszerzése 1945-ben Petrovics törekvéseinek mintegy betetőzését jelentette. A múlt századi francia művészet egységes bemutatásának lehetőségét a múzeum Petrovics személyes ízlésének és vonzalmának köszönheti. Ugyanilyen meghatározó volt, ellenkező előjellel, saját korának művészetéhez való viszonyulása. A 20. század legdinamikusabb évtizedeinek kihasználatlansága a kortárs gyűjtemény gyarapítása szempontjából ma már alig pótolható hiányokat hagyott ránk. Az egykorú művészetnek a tudomásul vételét is alig vállaló óvatosság Petrovics után jó pár évig tovább hagyományozódott. Ennek lett az eredménye, hogy az 1960 előtti félszázad műtárgyanyagából csak négy-öt fontos darab került a keletkezése korában a múzeumba. Az így létrejött óriási hiányokat csak utólag sikerült nem kis erőfeszítés árán pótolni, de a máig megszerzett darabok még hozzávetőlegesen  sem képesek e ma már történelminek számító periódus fő irányairól reális képet adni.

A tulajdonképpeni kortárs művészeti gyűjtemény megalapozása Passuth Krisztina érdeme. Az elmulasztottak pótlására és az eleven művészeti tevékenységnek a múzeumból való további kizárása ellen tett erőfeszítéseit jelentősen támogatta Victor Vasarely, aki az 1950-es években kiemelkedő szerepet játszó absztrakt művészek alkotásait ajándékozta a múzeumnak 1969-ben. Ez az adomány, amellett, hogy új lendületet adott az élő művészek műveinek szerzéséhez, egyúttal átmenetileg a gyűjtemény arculatát is jórészt megszabta. Bár jelentős művek képviselik a század első felének művészetét is, a 20. századi gyűjtemény igazi karakterét ma már a nemzetközi rangú alkotások sorát tartalmazó kortárs rész adja.

A 2010 végén alapított és folyamatosan bővülő fotó- és médiagyűjtemény a múzeum korábban szerzeményezett műtárgy értékű fotográfiáira épül. A közel 300 műtárgyat számláló gyűjtemény többsége fénykép, de kompjúterművészek (pl. Markku Metsämäki) és a mozgóképpel foglalkozó alkotók (pl. Bruce Checefsky) munkái is megtalálhatók benne. Legértékesebb darabjai közt vannak Alekszandr Rodcsenko vintage nagyításai, a Le Corbusier által tervezett Centro Szojuz építését dokumentáló üvegnegatívok, illetve Nathan Lerner életművének legjelentősebb darabjai. A gyűjtemény emigráns magyar művészek (pl. Lucien Hervé, Kepes György, Tót Endre, Drozdik Orsolya) által készített alkotásokból is több jelentős darabot őriz.

Bodnár Szilvia (szerk.): A Budapesti Szépművészeti Múzeum, Budapest 1995.